Meghajlás
Éppen a nagy francia forradalom 200. évfordulóján temették Budapesten Kádár Jánost és lényegében a rendszerét is. Méltósággal. Amilyen tragikus módon érkezett a rendszer maga és névadója is, annyira váratlan egyszerűséggel búcsúzott. Ugyanazon a napon a G7-ek összeültek. Persze nem Kádár miatt. A világ működött. Mi pedig kapcsolódni akartunk hozzá. A feltételek tiszták voltak: a szabadság, egyenlőség, testvériség rendszerének valamilyen kevercsét akartuk alkalmazni. Több összetétellel is próbálkoztunk. Most ott tartunk, hogy a kormány ideológiai illetékese a szabadság, egyenlőség, testvériség polgári triász keresztény egységére figyelmeztet, a miniszterelnök pedig a munka, a család és az otthon szabadságáról beszél, lett légyen az bármi is.
Nem lenne ezzel baj. Ki-ki azzal bűvöli az övéit, amit igaznak tart. Engem viszont az érdekel, hogy Ash fenntarthatná-e ma is a hasonlatot. A szabadság, egyenlőség, testvériség polgári értékhármasa szervezi az országot, vagy más? És ha igen, emlékezzünk-e a francia forradalomra is, amely a gyors átalakulásban szintén nagyon gyakran veszítette el, változtatta meg igazodási pontjait, hogy aztán éppen egy diktatúrában, Napóleonnal konszolidálódjon, majd restaurációba, polgárkirályságba forduljon, amelyről azonban nem mondhatjuk, hogy ne lépett volna túl az ancien regime-en. Ha a mostani rendszer meghatározó emberére figyelünk, ő erre az értékhármasra és a nyugati kötődésre nem gyakran, de 2007-ig, a gazdasági világválságig egy-egy ünnepélyes alkalommal azért hivatkozott. Ellenzékben, a hatalom ellen, egy erőteljes Nyugatra mutatva. Kormányon ezt már nem teszi, sőt.
Ez a kevésbé fontos hiány. Drámaibb, hogy az értékek külön-külön jelentőségüket vesztették, inkább csak az állam, vagy a nemzet szempontja szerint kerülnek elő, nem a polgári lét becses kategóriáiként. Az ország szabadságát védjük, az államnak követelünk egyenlő bánásmódot. A személyes szabadság feltétlen tiszteletéről viszont nehéz beszélni egy rendszerben, amely 12 évre viszi le a büntethetőség korhatárát, és egyébként is a börtön a tipikus válasz a mindenféle devianciára a drogfogyasztástól az áruházi lopásig. Nehezen fedezhetjük fel a tulajdon, a vállalkozás szabadságának szeretetét ismerve a magán-nyugdíjpénztári vagyonok sorsát, a szerencsejáték-vállalkozások és a trafiküzletek bezárását, a földügyek szervezését. A tulajdon szabadságát ebben a rendszerben egyre kevesebb gátlással írja felül az állam a közjóra hivatkozva. Megesett ez a francia forradalomban is, de ott a rendszerellenes lázadástól felbőszült feudális Európával állt szemben a köztársaság, s kényszerült nemzeti intézkedésekre, mi meg magunk megyünk neki a fél világnak. Nem ugyanaz.
Nem látszik a mi mai rendszerünkön a sajtószabadság tisztelete – ezt most külön nem próbálnám bizonyítani, csak emlékeztetek a közmédia egy kézből való átpolitizálására, a Klubrádió elleni hatalmi akciókra, a médiabirodalom szervezésére. Lépten-nyomon tetten érhető a szabadság kis körei iránti tiszteletlenség: az önkormányzatiság leépítésétől a civil szféra társadalmi érvényességének el nem ismeréséig.
A szabadság egyre inkább, mint a kollektíva életképessége jelenik meg, az egyén pedig olyan szereplő, aki nem önmagában, hanem csakis a közösség által létezik igazán, tehát a szabadság is elsősorban a társadalmi szervezettség szintjén jelenik meg. Ez odáig megy, hogy már a gyerek sem minősül az emberek ügyének, ő is a köz javára születik. Visszanyomták az elért szabadságfokról a közös munkaharc lehetőségeit (a sztrájkjog korlátozásával), és ez történik a röghöz kötéssel. A sor hosszan, de legalább az Alkotmánybírósághoz benyújtható egyéni panasz jogának eltörléséig folytatható. Nem gondolnám, hogy a Fideszre nagyon rá kellene bizonyítani a szabadságok visszavételét, mert megvan rá a válasz: a nemzet egészének jogai érdekében korlátozni kell az egyént. És szervezeteit. A szabadság tehát nem járt jól eddig ebben a ciklusban. De gondolhatunk Az ember tragédiájának párizsi színére: valóban sok baj van ott is a szabadsággal, de mégis, a párizsi, a forradalmi az egyetlen szín, amelyből nem csalódottan ébred Ádám.
Érdemes azért bíznunk nekünk is, még ha szabadságjog kiterjesztéssel az eddigi három évben nem találkoztunk is. Nehéz huzamosan szembemenni ezzel az értékkel. Ha lehet, még több sérelem érte az egyenlőség eszméjét. Amennyiben persze a szegény és a gazdag egyaránt 27 százalékos áfát és 16 százalékos szja-t fizet, éppen most jött el az egyenlőség birodalma. Ha viszont azt tekintjük, hogy az új rendszer következtében nőtt a jómódúak és a szegényebbek közötti különbség, és éppen annyival, amennyi az új szabályok miatt az eddig is kevésből élőktől átkerült a jobb körülmények között lévőkhöz, akkor látjuk, hogy itt az egyenlőség iránti elkötelezettség legfeljebb a törvény előtti azonosságra szorítkozik, szociális téren szó sincs róla, sőt.
Idetartozik még a közfogyasztás – egészségügy, oktatás – böjtöltetése, amit a gazdagabbak képesek kompenzálni, a szegényebbek nem. E fogyatkozásokat ellensúlyozhatná a testvériség közérzületté emelése, de oly körülmények között, amikor koldusok és hajléktalanok a hatalom részéről a barátságtalanságok sokaságát szenvedik el,marad reményforrásként a jó emberek privát segítsége, ami nagyon megbecsülendő. Ugyanakkor korlátos, kivált hogy épp a legodaadóbb szegénytámogató egyházak közül vált jó néhány az ágazat új törvényeinek kárvallottjává. Történetesen a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség is, hogy szó szerint is tetten érhető legyen a testvériség érzületének megtámadottsága. Az eddigieket összefoglalva: se szabadság, se egyenlőség, se testvériség. Már ami a ciklus fő csapásirányát illeti. Másfelől, ha valahol már beleálltak a polgári társadalom szervezetrendszerébe, mint nálunk, onnan nagyon nehéz kikattanni.
Még kétharmaddal is. (A kétharmados varázslással próbálkoztak a nagy forradalom idején is. 1795-ben a katasztrófális gazdasági helyzet az államot nem először rekvirálásokra és a gabonakereskedők előjogainak biztosítására kötelezte. Ettől a kormány különösen vidéken népszerűtlenné vált, ám választások közeledtek. Mindig közeledtek persze,mert ez idő tájt évente voksoltak. De ekkor kitalálták, hogy az elektori gyűléseknek az új küldöttek kétharmadát a funkcióban lévő konvent tagjai közül kell választaniuk. Ez lett aztán az igazi kétharmados többség, de nem volt hosszú életű.) Annyit rögzítenék a jelenkori magyar értékteszt alapján, hogy a mai kétharmad nem polgári irányba lép, nem a társadalom, hanem az állam mozgásterét bővíti, s ha elfogadjuk hitvallását, akkor elsősorban azért, mert meggyőződése szerint így lehet nagyobb biztonságot nyújtani az embereknek. És most nem a polgári kezdeményezést, hanem a kollektív életmentés időszaka volna. Hiszen a Nyugat hanyatlik és Orbán Viktor alapvetése szerint mi nyugati kötődésű nép, illetve állam vagyunk.
A Nyugat hanyatlása tétel oly távol gyökerezik ismerős világunktól, hogy elfogadása vagy teljes érzelmi odaadást igényel, vagy kontrollt. Az utóbbival próbálkozom. Ha a rendszer egyébként hitelesen használja kulcsfogalmait, könnyebb szívvel fogadhatjuk el érvényesek egyébként meglepő alapgondolatait is. Tegyük zárójelbe, amit belső ellenfeleikről, azok kormányzásáról mondanak, mert verekedés közben férfi emberek káromkodnak mindenfélét, azért nem kell feltétlenül jótállniuk. Márpedig a 2010 előtti nyolc év a Fidesz számára merő egy verekedés volt, mindennel, ami azzal járt. Most ezért például szemkilövetőkről beszélnek, mintha tömegével követték volna el ezt az iszonyatot ellenfeleik, miközben egyetlen ilyen baleset volt, ami az elszenvedőjének borzalmas, de egy politikai rendszer leírására nem alkalmas mennyiség. De az ilyesmit meg lehet érteni. Kritikusabbnak kell lenni akkor, amikor már bársonyszékből, a lehető legnagyobb biztonságban és a jövő érdekében fogalmaznak.
E tekintetben a kulcsfogalom a rezsi. Ez a mai hatalom szerint – az előző kormányok hibájából és a külföldi cégek profitéhsége miatt – Európában Magyarországon volt a legmagasabb. Ezért központilag csökkentették az árakat, tettek már vételi ajánlatot is külföldi szolgáltatókra, és ahogy azok puhulnak, tesznek még másoknak is. Nem ötletszerű az akció. Orbán Viktor már 2006-ban, a Gyurcsány Ferenccel vívott tévévitában odacsapta az akkori miniszterelnöknek, hogy ne hivatkozzon neki olajárakra, mert annyi az energiaár, legalábbis annyiért adja a lakosságnak, amennyiért akarja. Gyurcsányban bennakadt egy ütemre a szó, annyira nem értette, mit akar Orbán ezzel a szocializmusban is ortodox megjegyzéssel a partnere. Most már tudja. Csakhogy: Európában nem nálunk a legmagasabb a rezsiköltség. Átlagosak vagyunk. A fizetésekhez képest már közelebb jár az állítás az igazsághoz. Ahogy áll az szinte mindenre, aminek a nemzetközi piacon alakul ki az ára. Drága nálunk az autó, a benzin, a körömlakk és a parfüm is. Erről a fizetések tehetnek, és mindaz, ami meghatározza őket, nem Európa és nem a multik.
Ha mégis ekkorát kell kacsázni egy egyébként egyszerű népbarát intézkedéshez, az hátsó szándékot sejtett. Azt, hogy a folyamat végén az igazságért vívott szabadságharcnak álcázva egyszerű államosítás következik az adófizetők pénzén, kisasszézás a polgári rendszerekből az államiakba, szerencsés esetben rövid távú sikerekkel és hosszú távon nagyon nagy kockázatokkal. Amikor ezek veszéllyé válnak, a mai politikusok nagy valószínűséggel már nem lesznek itt. Addig viszont komoly eszközökhöz jutnak. Egy pillanatig sem feledhető, hogy nem a saját pénzüket kockáztatva. Csak ez a nem épp polgári visszafogottságú kockázatvállalás indokolhatja azt a homálypöffeteget, amit az ügy köré fújnak, például azt állítva, hogy az unió közéletünk és jogrendszerünk miatti meghökkenését kifejező határozatait a rezsicsökkentés motiválja. Egy csapásra két – dehogy legyet! – katicabogarat ütnek és szabadságharcnak nevezik. A rezsifogalom használatának elemzésével arra a következtetésre juthatunk, hogy e kormányzat állításait erős kritikával kell fogadni. Hatalmi érdekeik szerint fogalmaznak, akármiről legyen is szó.
Így kell hát tekintetnünk azt is, hogy a Nyugat hanyatlása indokolná a polgári értékek visszanyesését. Marad a pőre tény: a társadalomtól az államhoz és az azt irányító politikusokhoz került a jogok nagyon nagy része. Ha forradalom zajlott a fülkékben, hát nem polgári. Tegyük fel, hogy idáig jól gondolkoztunk. Ekkor következik egy újabb kérdés: mi lett a forradalmunkkal? Önökkel? Ki kicsoda, ha például Peter Weiss játékába, a Marat halálába képzeljük magunkat, ahol De Sade márki betanításában az ápoltak – nem annyira bolondok, mint amilyen kevéssé rendszerkonformnak – eljátszották a restauráció őreinek felvigyázásával a francia forradalmat, hogy aztán játék közben, 1808-ban újra el is higgyék azt? (Apropó őrök: amint a „vigyázó szemetek” egészen más értelmet kap: Vigyázó szemetek, minket figyelnek...) Bolondok vagyunk? Őrök? Szervezők? A racionális utókor? Szegény emberek nálunk is eljátszották a nagy szabadságjátékot, de már gyógyulnak? Ha néha még beleélik magukat, belesajdul a szívük megint, de a nagy szadistáé, Sade márkié, a szervezőé a jó szerep, hiszen gondolhatunk bármit, a világ előbb-utóbb helyreállítja a maga kegyetlen rendjét? Neki lesz igaza? Vagy az őröké az utolsó szó? Vagy együtt mindenkié a meghajlásnál: becsüljük meg, hogy egyáltalán játszhatunk? Ami valóban keveseknek adatik a történelem során.
