Figyelmeztettek azonban, hogy nyilvánosan elhatárolódnak tőlem, ha megnevezem e felmenőket. Megnyugtattam őket, hiszen nem egy-egy meghatározott személy érdekelt, hanem a korhangulat és az, hogy miként gondolkodtak, mit éreztek az egyszerű emberek 1941 elején és később. Mégis fúrta az oldalamat a kíváncsiság, ezért arról faggattam tovább őket, hogy miért kívánják titokban tartani felmenőik élettörténetét. Mert ez a legnagyobb szégyen – válaszolták. És a kettő közül melyik a nagyobb szégyen? – firtattam tovább. Egyforma – hangzott rendre a válasz. – Gyáva volt a papa.

A regényben végül is több személy története ötvöződik. Török nagyapa üdvözölte Horthy bevonulását, amiről fotó is készült. Időközben a magyar titkosrendőrség letartóztatta szerb kereskedőtársát, akiről kiderült, hogy kommunista volt. Szolidaritásból a nagyapa a saját lakásában rejtegette társa kommunista feleségét, aki az alkalmas pillanatban mégis megszökött a városból, és csatlakozott Tito partizánjaihoz, ahol magas pozícióra tett szert.

A kereskedőtárs elhagyott villájába magyar honvédtiszt költözött be, aki harcias nemzeti szellemű beszédeket mondott, ám amikor közeledtek a partizánok, teherautóra rakta az összeharácsolt holmit, és menekült. Búcsúzáskor biztatta Török nagyapát, tartson ki magyarsága mellett, mert biztos, hogy a magyarok visszajönnek. A partizánok bevonulása után a befolyásos kommunista funkcionáriusként visszatérő szerb asszony közölte a nagyapával, hogy jó cselekedetéért hálaként helyet kap az emelvényen, amelyről a bevonuló partizánokat köszöntik. Vörös csillagos partizánsapkát nyomott a kezébe, és a nagyapa – mi más tehetett volna? – ezzel a sapkával jelent meg a díszemelvényen. Az ünnepségről fotó is készült, amely később bekerült a forradalom emlékét ápoló múzeumba.

Ez azonban nem mentette meg az életét. Egy éjszaka arra ébredt, hogy verik az ablakát. Egy teherautóra rakták, és mint „Horthy-kollaboránst” kivégezték. A partizán asszonynak csak későn jutott tudomásra az eset, meg akarta ugyan menteni Török nagyapa életét, ám elkésett. Arra azonban volt elegendő befolyása, hogy elérje: tüntessék ki a nagyapát az antifasiszta érdemrenddel. Az irodalmi szöveg logikájának parancsára ellentmondtam az utódok kishitű minősítésének, a szöveg másfelé terelt. Török nagyapa nem gyáva volt, hanem a kisebbségi élethelyzetek áldozata és hőse. Nem azok voltak a hősök, akik hősködtek, akik a szónokoltak, akik azokat a banális szólamokat ismételgették a nemzetről, amelyeket ma is sokszor hallok, hanem Török nagyapa, aki Trianon után keménymunkával teremtett valamit, üzletet nyitott és túlélő akart lenni. A szöveg szövése közben egyre inkább rádöbbentem arra, hogy ez az igazi kisebbségi paradigma, éppen ez az abszurditás, amit sokan szégyennek neveznek.

Ebbéli meggyőződésemet csak erősítette Márai Sándor Hallgatni akartam című, időközben megjelent könyve, amelyben leírja a Felvidékre bevonuló magyar katonák és dzsentrik viselkedését.Megszólalt a koronatanú – gondoltam, hiszen valamiképpen Márai is kisebbségi volt, Kassán született, soknemzetiségű városban nevelkedett. A felvidéki magyarok nagy lelkesedéssel várták a honvédséget, azonban a „lelkesedők öröme hamar elsavanyodott”, mert nem azt hozták, amit vártak. Az „anyások” (így nevezték a felvidéki magyarok az anyaországból kivezényelt hivatalnokokat) hozták a „dagályos beszédet”, a „neobarokk osztálykultúrát”. „A visszacsatolt területekre kivezényelt hivatalnokok és katonatisztek nagy átlaga úgy viselkedett – írja Márai –, mintha egy muszkavezető, bolsevizmusgyanús, eltévelyedett nyájat akarna megint jó útra téríteni.”

Ez a magatartás vezetett az 1942-es újvidéki vérengzésekhez is, amelyről Cseres Tibor megrázó regényt írt Hideg napok címmel. A regényben ennek a „politikának” lett áldozata egy magyar és egy német katona, akiket kényszerrel soroztak be a honvédségbe, és a halálos ítéletet az a szerb bajtársuk hajtotta végre, aki szintén kényszerből velük együtt rukkolt be a Horthy-hadseregbe, s ugyanabban a lövészárokban élte át a háborút. Így kellett bizonyítania, mert figyelmeztették: a tömegsírban akad még egy hely. Mi mást tehetett volna? Az 1944–1945-ös magyar- és németellenes retorziókról Vérbosszú Bácskában címmel szintén Cseres Tibor írt megrázó dokumentumprózát.

Hetven év után Szerbia és Magyarország hivatalosan is a megbékélés útjára tért. Áder János, a Magyar Köztársaság elnöke a szerbiai képviselőházban bocsánatot kért a Horthy-időszakban elkövetett magyar bűnökért. Szerbia képviselőháza nyilatkozatban ítélte el az ártatlan magyarok meggyilkolását. A jelképes gesztus követendő példa lehet az egész régióban, de hogy mit hoz majd a mindennapi életben, azt egyelőre nehéz felmérni. A kisebbségi magyar politikusok azt hangoztatják, hogy ezzel lekerül a vajdasági magyarokról a kollektív bűnösség bélyege. Ezt bizonyosan pontosítani kell, mert 1945 után a Tito-rendszer már nem beszélt kollektív bűnösségről, csak a Horthy-rendszer bűneit kárhoztatta, de a múltat a legrosszabb módon próbálta meg a szőnyeg alá seperni: tabunak nyilvánította.

A szörnyű emlékek beszorultak a közösség tudatalattijába, sokszor még a családon belül sem tudta a fiú, hogy mi történt az apjával. Legfeljebb azt tudta, hogy eltűnt. Így szocializálódott az „eltűnt apák fiainak nemzedéke”. Az ártatlan magyar áldozatok számáról valóságos számháború folyik. A szerb adatok szerint a halálos ítéletek száma öt-hatezret tesz ki, hogy a kivégzettek közül ki volt ártatlan, azt majd bíróságok döntik el, amennyiben az áldozatok utódai pert indítanak. A magyar források viszont 20-40 ezer, esetleg még ennél is több áldozatról beszélnek. Eddig egyik adat sem bizonyított. Vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a bírósági eljárások befejeződése után az ártatlan magyar áldozatok száma csak minimális lesz.

Az is kérdés, hogy mit írnak majd az új iskolai tankönyvek, ha ezek az események egyáltalán bekerülnek a tankönyvekbe. Megannyi tisztázatlan kérdés maradt a jelképes politikai gesztus után is. Egy biztos, akit nem rehabilitálnak a bíróságok, az továbbra is a háborús bűnösök közé sorolandó. Nagy kérdés ugyanis, hogy miként bizonyíthatják be az utódok a felmenőik ártatlanságát, ha nincsenek tanúik, nem voltak védőügyvédek, és senki sem tudja, hogy a halálra ítéltek milyen körülmények között ismerték be bűnösségüket. E dilemmákat mérlegelik majd a bíróságok és a politikusok. Egy dologról azonban nem esik szó: mi legyen a Márai szavaival élve „csizmás, egyenruhás, kapcás” jobboldaliakkal, akik véres szónoklatokat tartottak? Mi legyen azokkal a szónokokkal, akik kardcsörtetve hangoztatták a nemzeti jelszavakat, díszbeszédeket tartottak, buzdítottak, ám a bajban cserbenhagyták az áldozatokat? Menekültek, nem álltak ki, hogy vállalják a felelősséget.

Mi legyen azzal a tiszttel, aki a regényemben azt ígérte, hogy a magyarok visszajönnek, s magára hagyta a béreseket, a napszámosokat, az ácsokat, a kisbirtokosokat? Mi legyen azokkal, akiknek semmi sem drága? Szóba kerül-e egyáltalán az „anyások” morális felelőssége? Hogyan tekintsünk arra az értékrendre, amelyet e hírhedt nemzeti szónokok hangoztattak, akik a veszély közeledtével elillantak? Az egyik tabu (talán) ledőlt, de maradt ez a másik, s erről nem esik szó. Mi legyen azokkal a kuruckodókkal, akikről Sütő András joggal írta: „Rákóczi kurucai a vérüket ontották, a maiak szájhősök, demagógok, fellegjárók, ködevők, bársonyszékvadászok (részint legalábbis), nagyotmondások hősei, akiket könnyű lepipálni.” Minderről hallgatunk, mintha mi sem történt volna. Nem könnyű őket lepipálni.

Két államfő gesztusa június 26-án a vajdasági Csúrogon