A Fidesz vezet, erősödött, esélye van ismét nyerni. Orbán Viktor elfoglalta az Alkotmánybíróságot és a jegybankot is. Megvan a Nemzeti Színház, ötezer trafik, valamint néhány újabb túlszámlázott közbeszerzés. Folyik az uniós források központosítása, miközben a nyilvánosság semmit sem tud arról, kik és mire költik majd ezt a temérdek pénzt. Legutóbb Demján Sándor tapasztalta meg, hogy Orbán Viktorral nem lehet alkut kötni. „Ezzel a miniszterelnök sem érthet egyet” – írta levelében Demján. Dehogynem. És még mennyi mindennel egyetért.

Nincs jó cár, és nincsenek rossz bojárok. Minden kornak rendszere van. Ennek például az, hogy keresd a pénzt. A barátokra és üzletfelekre szabott, mi több, velük íratott törvények a rendszer hétköznapjaihoz tartoznak. Simicska Lajos, Sánta János vagy éppen Meggyes Tamás és Papcsák Ferenc nem a véletlen műve. Az állam megszállása után minden törvényes, amit tesznek, vagy később törvényesíthető. Ez azonban nem jogállam. A törvénygyár nem szabályokat alkot, hanem igazolásokat oszt. A rendszer pénzzel és poszttal táplálja a neki kiszolgáltatott nómenklatúrát, amelyet belezsarol és belekorrumpál a lojalitásba. Van, akit ez nem zavar. Akit meg zavar, annak majd nem lesz állása vagy megrendelése. Hosszú listák készültek. És különben is: el lehet innen menni.

Az uniós hadszíntér logikája ugyanez. Orbánék az alaptörvényből kioperálták az alkotmányosságot. Pontosan ezt kifogásolta a Tavares-jelentés. A vele szembeni hisztérikus Fidesz-támadás ennek szólt. Ha ugyanis nem lehetne a napi tetszés szerint átszabni a jogszabályokat, s az ellenőrzési pontokon nem ülnének a Fidesz saját káderei, akkor nem működne a rendszer.

Éppen ez a NER-nek becézett slampos szörny legnagyobb gyengesége. Zárt és korlátolt. Nem teszi érdekeltté saját fennmaradásában a társadalom többségét. Lefojtja az ország energiáit. Zsarol, sakkban tart, kizsebel. Időnként kivételezéssel kecsegtet, hogy időt nyerjen: neked nem lesz majd annyira rossz, mint a többieknek. Ilyenkor stratégiai szerződést köt vagy életpályamodellről beszél. Van, aki még elhiszi. Amíg rá nem kerül a sor.

A fő rendszerigazoló mozzanat a „szabadságharc”, amelyet a kormány azért folytat, hogy megőrizhesse kontroll nélküli hatalmát. Ez azonban Potemkin-rendszerigazolás, mert a rendszer önmagát védi, nem az országot. A „szabadságharc” nem a rendszer teljesítményét óvja, mert nincs teljesítménye. A gazdaság nem moccan. A szegénység fokozódik, valódi munkahelyek tisztességes fizetéssel alig keletkeznek, ha éppen nem fogynak. A tudás és a képesség intézményeit – értsd: a jövőt – különös indulattal verik szét.

Orbán nem társadalmi problémákat, hanem megoldandó politikai ügyeket lát. Például miként lehet megoldani, hogy az általa kialakított drámaian egyenlőtlen, kontraszelektált és karakterében korrupt szisztéma fennmaradjon? Úgy, ha az erőforrásokat mindenáron koncentrálja. Egzisztenciális félelmet idéz elő azokban, akik tehetnének valamit saját közegükben. Az elkeseredettek néha lélegzethez juthatnak, lásd rezsicsökkentés, de aztán majd visszatérünk a regisztrációra.

A Fidesz évekig más játékot játszott, mint kétségkívül gyarló ellenfelei. Nem demokratikus politikai küzdelmet érdekek és érzelmek mentén, hanem a hatalomátvétel játékát. A visszaélés játékát. Bírálatai jogosak lehettek volna az MSZP–SZDSZ-kormánnyal szemben, ha hibáikat most nem rendszerré gyúrva termelné újra, kifejezetten arra törekedve, hogy kizárja az ellenőrzést és a hatalomváltást. Márpedig ilyen törekvés negyedszázada nem volt Magyarországon.

Pusztán ettől persze a mai demokratikus ellenzék nem lesz jó és alkalmas. Ácsolhatnak maguknak piedesztált a megmondó emberek, de az könnyen a ravatalukká válhat, ha nem értik a mát, és nem értékelik át a tegnapot. Le lehet hurrogni minden kezdeményezést, de épkézláb ötlet híján ez csak a kárörvendés kultúráját tartja fenn. Jogos a bizalmatlanság. Még jogosabb lenne azt meghaladni valamiképp. Amire szükség van, az nem egy újabb trauma – mennyi kellene még? –, hanem a traumák feldolgozása és elkerülése. A Fidesz-ellenes körökben itt-ott felbukkanó mazochista vágyakozás Orbán újabb győzelmére csak fokozza a berendezkedés érzetet, ami a Fidesz fő fegyvere. Úgyse lehet más, ne tegyünk hát semmit.

Az ellenzék toporog. Tárgyal. Néha. Üzen és deklarál. Azt gyakrabban. Az ellenzéki szövetség nem csak egoharc. Valódi politikai ügy, hogy ki vezessen. De az is, mit gondolunk a múltról és a jelenről. Netán a jövőről. A Fidesszel való egyezkedés lehetőségéről vagy (szerintem) lehetetlenségéről. Az új legitim alkotmányról. Egy igazságosabb társadalomról. Fenntarthatóságról, működő gazdaságról. Az állampolgárok jogairól és részvételi lehetőségéről. Kultúráról. Gondolunk-e egyáltalán valamit? Nem az elméleti viták fogják behúzni szavazatok millióit. Viszont hogyan másképp állnának elő azok a tervek és jelszavak, amelyektől ezt várhatnánk?

Ne szeressen mindenki mindenkit. Ne fogjon össze mindenki mindenkivel. Ha mást gondolunk múltról, jelenről, jövőről, akkor nem jöhet létre mindent bele koalíció. Orbán leváltásában egyet lehet érteni, ám az nem mindegy, hogy valaki a bizniszt akarja átvenni, vagy új országot szeretne építeni. És hogy milyet. A lehetséges legszélesebb demokratikus, ország-újjáépítő szövetséget kellene létrehozni. Fair és átlátható tárgyalások során.

Játszmaváltásra van szükség. Ha a Fidesz mást játszott, mint ellenfelei, és ezzel szerzett hatalmat, akkor a leváltásához is mást kell játszani, mint a Fidesz. Orbán egy megfélemlített, széthasogatott társadalommal, az ügyeiért csak ritkán kiálló alternatív politikai osztállyal szemben őrzi hatalmát.

Európai deus ex machina, a „jó vezér” vagy az „összefogás” eljövetele iránti gyerekes várakozás helyett politizálni kellene. Pártoknak és civileknek egyaránt. Izolált témák helyett az ügyek egyesítésére van szükség. A demokrácia, a biztonság, a szabadság, a megélhetés, a jogegyenlőség, a szociális jogok, Európa, a gazdasági fejlődés és a korrupció elleni küzdelem ügye ugyanaz. Befektetés, munkalehetőség és megélhetési esély nem lesz jogbiztonság és diszkriminációmentesség nélkül. A politikának nem kerülgetnie kell értékeket, témákat, szavazói csoportokat, hanem melléjük állni. Azt kell megmutatni, hogy ki lehet állni egymás mellett, elvekért, ügyekért, legyen szó közmunkásokról, filozófusokról vagy vállalkozókról. Nem lefojtani, hanem generálni és egyesíteni kell az energiá kat. Ez a játszmaváltás.

A beletörődés és a várakozás határvonalán állunk. A fideszes botrányok, Orbán európai vereségei, a kisebb-nagyobb tüntetések, mind esélyt kínálnak a változásra. Volt is, lesz is ilyen lehetőség. De az egyiket lassan meg kéne ragadni.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.