Anya, ez a világ legjobb iskolája! – sóhajtott a második osztály végeztével Misi, és anyja mélységesen egyetértett. Habár a szöveges értékelőből a felnőtt szem könnyedén kiolvashatta például, hogy a gyermek mostanra megtanult végre írni, de az írásképe továbbra is erősen unortodox, maga Misi csupa lelkesítő dologgal találkozott. 

Hogy mennyit javult, és hogy jövőre még jobban teljesít majd. – Anya, én mindig ebbe az iskolába akarok járni! – összegzett, és nem értette, hogy a mamája miért komorul el. Honnan is tudná Misi nyolcévesen, miért gond, hogy imádott iskoláját egy alapítvány tartja fenn?

Mielőtt ünneprontásba fognánk, szögezzük le: ha úgy általában a pedagógusok ősztől többet fognak keresni, az igenis jó. Jó akkor is, ha lesz köztük, aki sokkal több munkáért kap majd alig valamivel több bért; akkor is, ha a korábban pótlékokkal megvalósított teljesítménybérezés most – az életpályarendszer követelményoldalának kidolgozatlansága miatt – igazságtalanul nivellálni fog; akkor is, ha a beígért emelést valójában csak négy év alatt kapják majd meg. Jó, mert ahogy Mendrey László mondta, a sok évtizedes elmaradást érdemben nem orvosolja ugyan a látványos számszaki emelés, de ha a hétvégi bevásárláskor a tanárok kicsit bátrabban pakolják bele a hipermarket kocsijába az élelmiszert, már annak is nagyon lehet örülni.

A baj csak az, hogy a kormánytöbbség ezt a méltányos és üdvözlendő lépést is fűnyíróként tolja maga előtt, hogy általa is a saját ízlésére egyneműsíthesse az iskolarendszert. A jól kommunikálható tett („hatalmas arányú béremelés a pedagógusoknak”) elfedi, hogy közben a felszín alatt épp felszámolják a mindenkinek a maga igényei szerint járó oktatáshoz való hozzáférés szabadságát. A szekuláris iskola már most a múlté: az utóbbi évtizedben igen nagy arányban kerültek a közintézmények egyházi fenntartásba, a kötelező hit- vagy erkölcstan pedig az állami intézményekben is puszta illúzióvá teszi az ideológiamentes nevelést. Ezt követően, éppen most, az oktatás szabadsága szenvedi el az utolsó csapásokat. Hoffmann Rózsa először konok dühvel szétverte a személyiségközpontú oktatás feltételrendszerét az állami iskolákban: a felütés a buktatás engedélyezése és a számjegyes értékelés haladéktalan helyreállítása volt, innen jutott el nem egészen három év alatt a szentírásként tisztelni rendelt kerettantervig. Most pedig az utolsó, önálló utat járni képesek, az alapítványi, egyesületi fenntartásban lévő iskolák vannak soron.

Tiltani persze semmit sem kell. Elég, ha a kormány a nagy hajszában elmulasztja megszövegezni a nem állami és nem egyházi iskolák finanszírozását szabályzó rendeletet, majd szomorúan konstatálja, hogy az ezen a területen dolgozó pedagógusok – minden tizedik tanár! – a jogi rendezetlenség miatt sajnos nemhogy béremelést, de bért sem kaphatnak. A szülők forrásai pillanatok alatt kimerülnek, a tanárok pedig kényszerűen feladják a harcot. A kormány persze ismét betartotta az ígéretét.

A Misi... hát a Misi meg úgyis csak tíz év múlva szavazhat először.