Hujber Ferenc éppenséggel választhatta volna a versmondó fiúk rögös, de becsületes sorsát is. A szakács végzettséget tanúsító szakmunkás-bizonyítvánnyal a zsebében végigjárhatta volna a struktúrán kívüli – akkor még úgy hívtuk: amatőr – társulatokat, felléphetett volna a kültelki művházak kopottas díszletei között, járhatott volna meghallgatásokra, szereplőválogatásokra, tudván tudva, hogy az igazi tehetség végül a kanyargósabb úton is célba ér. Hujber Ferenc ehelyett abszolvált egy – ismerjük el: igazán nehéz – versenyvizsgát, vett egy érettségi bizonyítványt, majd egy szakdolgozatot, és ezzel belépőt váltott az egyenes útra. Diplomás színművész lett, amire a tehetsége talán igen, de a teljesítménye semmiképp sem kvalifikálta volna.

A vitatkozók ilyen esetek kapcsán mindig ugyanazokat a köröket futják. A mérleg egyik serpenyőjébe rendre odakerülnek a nemzet nagy színészei, akik cipőfelsőrész-készítőként, netán négy elemivel játszták mindenkinél jobban Hamletet, a másikba meg az okirat-hamisítás és a plágium, még ha az büntetőjogi szempontból bizonyára elévült is már. A diplomát persze majd elveszik, de a színésznek – aki a jelek szerint PR-ból akár doktorálhatna is – ez nem oszt, nem szoroz.

Ami nem jelenti azt, hogy másoknak sem számít, amit a színész már-már kérkedve előadott. Mert vegyük csak Nagy Ervint, Groó Dianát, Pálfi Györgyöt vagy Török Ferencet, akárcsak Hujber többi egykori évfolyamtársát: ahogy Schmitt Pál doktorija százszám értékelte le a tudományos fokozatokat, most az ő diplomájuknak is stichje lett? Vagy vegyük a kőszínházak állami finanszírozásának mai rendszerét. Ebben – elsősorban a „jobb híján” kényszere miatt – komoly szerepe van annak, milyen végzettséggel bírnak a társulat tagjai. Nem véletlen, hogy a színházak ma is tömegesen iskolázzák be aktív színészeiket, hogy diplomát szerezzenek: az ő papírjuk az egész játszóhelynek fial költségvetési forintokat. Akkor most hogyan tovább? Mindenki vesz egy diplomát, mert hát tényleg csak a tehetség számít? És az állam hogyan osztja majd a pénzt? Miféle érdem szerint?

Vagy vegyük azt, ami a legfontosabb: a felsőoktatásnak a társadalomban elfoglalt helyét. Hujber Ferenc vélhetően – és remélhetőleg – nem tud róla, de ostoba, a megbánás nyomait sem mutató coming outjával több emberhez juttatta el az orbáni oktatásideál leglényegét, mint ahányat három év alatt Hoffmann Rózsa és Klinghammer István együttes erővel meg tudott győzni a kormányfő igazáról. Hogy nem kell mindenkinek tanulni. Hogy a képzetlenül végzett, „becsületes” munka is elég a boldoguláshoz. Hogy az iskola túlmisztifikált, viszont az adófizetők zsebét illetően feleslegesen drága dolog. Hogy van olyan, hogy a társadalom szempontjából hasznos felsőoktatás, és van persze haszontalan is.

Pedig ennek az esetnek csak egy tanulsága van. Hujber Ferenc lopott, csalt, hazudott. Magyarországon ettől persze még lehet sztár.