Volt idő, nem is olyan régen, amikor száz- vagy inkább ezerszámra tanulhattak Magyarországon a testvéri (bár távoli) szocialista országok, illetve a „szabadságukért küzdő népek” gyermekei – természetesen a magyar állam vendégszeretetét élvezve. A legkézzelfoghatóbb eredmény a szexuális multikulturalizmus lokális felvirágzása lett – a korszak szegedi egyetemistái szép történeteket tudnának erről mesélni –, de amúgy nem váltunk Laosz, Mongólia vagy Kuba stratégiai partnerévé: a szilárd ideológiával és sok-sok adóforinttal megtámogatott kezdeményezés ugyanolyan nyomtalanul múlt el, mint mondjuk a Ki tud többet a Szovjetunióról? mozgalom.

Illetve úgy tűnik, néhány konok fejben mégiscsak gyökeret vert az együttműködés gondolata. Orbán Viktor most Keletről (honnan máshonnan?) kíván művelésre vágyó ifjú agyakat importálni – nem is keveset: évente kétezret nagyjából akkora költséggel, amiből tízezer állami ösztöndíjas magyar fiatalnak juthatna hely az amúgy koplalókúrára fogott hazai egyetemeken.

Kína, Japán, Kambodzsa, Szingapúr és Vietnam – mondta be a tutit a mindenhez jól értő Szijjártó Péter, hozzátéve, hogy Üzbegisztán, Kazahsztán, Türkmenisztán, Jordánia, Egyiptom, Libanon, illetve Macedónia, nyilvánvalóvá téve egyszersmind, hogy megint egy koncepció nélküli orbáni rögtönzésről van szó. Az említett országok legtöbbjének diákjai (ma már a vietnami és a kambodzsai elit sarjai is) ellepik ugyanis a legjobb nyugati felsőoktatási intézményeket: a Kelet ebből a szempontból jóval azelőtt kinyílt, hogy a magyar kormányfő 2010 októberében Brüsszelben szembesült volna a saját európai mozgásterével.

Ahhoz, hogy a tehetséges tanulókat Ázsiából idecsábítsuk, egy racionálisan működő országban nem állami ösztöndíj kellene, hanem színvonalas angol nyelvű képzések bő választéka meg olyanfajta sokszínű és nyitott kulturális közeg, amiben egy – mondjuk – japán egyetemista is jól érzi magát. Mi ehelyett inkább egy kis pénzt teszünk ki az ablakba, aminek az ázsiai–magyar kapcsolatok jövőjét tekintve pontosan annyi értelme lesz, mint mikor még nem keleti nyitásnak, hanem elvtársi segítségnyújtásnak hívták a hasonló próbálkozásokat.

„Amikor Magyarországon politikai véleményt fejezhettek ki az emberek, akkor az mindig Nyugat-barát vélemény volt. Magyarországon az emberek megtanulták, hogy – bár nem könnyű az élet a nyugat-európai és általában a nyugati államok közösségében, mindenért meg kell harcolni, de – Nyugaton van keresnivalónk. Keleten semmi keresnivalónk nincs. Ezért a Kelet vagy Nyugat kérdésére a magyarok túlnyomó többsége azt a választ adja: Nyugat.” Orbán Viktor még pár évvel ezelőtt is pontosan tudta ezt. Most, hogy a nyugati világban fogyóban van körülötte a levegő, jobb híján már Keleten is keresgélne, sőt világnézetet is kreál hozzá – de azért a gyerekeit ő is inkább nyugati egyetemekre járatja.