Különben is, Lukasenkónál semmi sem végleges. Ma betiltanak, holnapután kialkudod, hogy valahogy mégis engedélyezzék a projekted. Nem akkor és nem úgy, ahogy te gondoltad. Az azonban egy pillanatig sem valószínű, hogy bármiféle tiltás és engedély „örökre”, vagy akár hosszabb ideig érvényes legyen.

Éppen egy új Elnöki Utasítás: minden külföldi vendégszereplőnek, rockbandáknak szeptember 1-jétől az ideológiai hatóságoktól formális engedéllyel kell rendelkezniük s ezért meg fizetni is kell a szervezőnek. A hivatalosság, az itteni MüPa, kifejezetten helyesli a dolgot. Túl sok lett az amatőr koncertszervező. Most legalább nagyobb rend lesz. Közben elindul egy másik vita. Egy törvénytervezet az ittas autóvezetést a kocsik elkobzásával büntetné. Az elnöki többség Belorusziában szilárd, de nem feltétlenül csak a látható, komolyan vehető politikai alternatíva hiányából következően.

2010–2011 között a gazdasági növekedés 8 százalékos volt, az egyik legmagasabb az átmeneti országok között. Leépítették a 90-es évek szegénységét. Szabad az útlevél, és tömegesen utaznak is, tavaly 1,2 millió belorusz járt Litvániában; az 50 eurós schengeni vízumok mellett ez nem is olyan olcsó történet, de hát egy kis levegőt akarnak szívni. Lengyelországban még többen jártak. Az összes külföldi lengyel konzulátus közül a belorussziaiak adták ki a legtöbb Schengent.

Otthon közben leépült mindenféle köz-, netán politikai szolidaritás. Az ellenállás senkit sem érdekel a közvetlen résztvevőkön kívül.

Ha Lukasenko éppen rosszban van az EU-val, akkor képen vágnak bennünket. Ha éppen akar valamit, nagyobb a mozgásterünk – magyarázza egy független mozgalmár az este. Ha kell, valamit majd számon kérnek rajtunk, ha nem, működhetünk tovább. Sokszor a kiadványainkat nem betiltják, hanem „csak” kitiltják a nyilvános terjesztésből. Vagyis, ha magunk osztogatjuk ismerősöknek, rendben van, ha nyilvános helyeken ismeretleneknek adunk, rosszat tettünk. Lánynak nem lehet a mozgalommal udvarolni. Általában nem érdekli őket. Nyugodtan akarnak élni. Persze, van minden – független internet, szabadon mozgó netrádiók és televíziós programok, külföldi rádióadók, sőt tévécsatornák is (belorusz tévécsatornákat Tallinnban és a lengyelek is működtetnek). A netet az értelmiség valóban használja, de az egész átfogó, mindenhova eljutó rendszerkritikába nem nő át. Tudható, hogy valahol tartóztatnak le embereket, menekülnek külföldre mások a hatóságok elől, de a részleteket nem akarják észrevenni, s különösen azt, ha valami ebből előttük történik. Egyszerűbb nem odafigyelni, s ha valamelyik kollegának a hatóságokkal baja támad, azt nem észrevenni. Néhány évvel ezelőtt, amikor a hatóságok pedagógusokat el akartak csapni, tanárok ezrei voltak a veszélybe kerültekkel szolidárisak. A hatóságok meghátráltak. Ma ugyanúgy tisztogatnak az iskolákban. De a kirúgottakkal, vagy kirúgandókkal senki sem kooperál. A Szabad Európa Rádió működik, sőt az amerikaiak ma Minszkben bérelnek frekvenciát. S gondolom, igyekeznek a tiltakozó akciókról részletesen beszámolni. De „normális üzemmenet” idején, amikor a gazdaság nő és lehet pár napra Vilniusba, Krakkóba vagy Berlinbe utazni, mindez keveseket érdekel.

Van vagy két tucat ellenzéki párt, a kereszténydemokratáktól a nemzeti bolsevikokig, a zöldektől a liberálisokig és többféle szociáldemokratákig. A Wikipédián kívül én máshol nyomukat nem találtam. De szervezőik egy kis pénzt a külföldi testvérszervezetektől biztosan kapnak.

2015-ben választások lesznek, s a kormányzat már készülődik. Ilyenkor emelik a nyugdíjakat, az állami szféra fizetéseit. Mindez olyan rutin, hogy az emberek maguknak az „osztogatós” szakaszokat már előre betervezik.

Közben 20 év telt el, Lukasenko népszerűsége kopik, de a törésponttól még messze van. Még az ellenzék sem gondol igazán arra, hogy most megbuktassa. Tudja, vagy legalábbis azt hiszi, hogy ha az elnök bukásra is állna, az utolsó pillanatban helyreállítja befolyását, népszerűségét. Hiszen biztosan vannak titkos pénztartalékai, vagy majd néhány ellenzéki politikusra vám- és adóügyeket ken. Vagy másképp leültetni őket. Vagy az oroszok segítenek kölcsönnel. S megússza. Akkor minek ezzel foglalkozni? Előbb vagy utóbb úgyis vége lesz. Elcsúszik egy moszkvai banánhéjon. Megpuccsolják biztonsági emberei. Akármennyit is sportol, megtámadja valamilyen kórság. Minderre még minek készülni, az ellenzék szervezettségétől egyelőre semmi sem függ. Felmérések szerint a lakosság harmada valamiképpen ellenzéki. Közöttük felülreprezentáltak a képzettebbek, a fiatalabbak, a városiak. De ha csökken is Lukasenko népszerűsége, az ellenzéké mégsem nő.

Egy hét alatt, majdnem kizárólag független értelmiségiek között, rengeteg vita közben név szerint szinte senki sem említette Lukasenkót. Húsz éve nem sikerült elmozdítani, a tájkép részévé vált. Mindenki másnak van neve, még a nagy szponzornak a szomszédból; Putyinnak is. Lukasenkónak nincs. „Ő” – mondják rá. Ez az igazi hatalom. Neve még a gyermekek között is tabu. Valós történet. A kilencéves kislány hazajön az iskolából. A mamának büszkélkedni akar, hogy már mennyire nagy és bátor. Kihúzza magát és hangosan kimondja „szex”. Az otthoniak meglepődnek. De el sem kezdhetik a felvilágosító/nevelő előadást, amikor a kicsi ismét pózba vágja magát és már mondja is a második tabut: Lukasenko.

Minszk ma tele van független szemináriumokkal. Okos könyvek jelennek meg (papíron pár százas példányszámokkal), és terjednek azután a hálón. Vannak értelmiségi viták és folyóiratok. Ügyeletes hazai és külföldi tranzitológus guruk. De ez a mozgás elszigetelt a hivatalos tudományosságtól. A függetlenek elvben még pénzért sem bérelhetnek előadótermet állami intézményben. A tudományos és egyetemi szféra pedig lényegében állami. Tehát maradnak a nyilvános terek, kávéházak, galériák, esetleg (ha van mecénás) szállodai különtermek. A rendezvényekre a mozgósítás szinte kizárólag virtuális fórumokon történik.

Első minszki előadásomat a Vízipipába hirdették. Nappal legalábbis ártatlan hely, fiatal értelmiségi közönség, jó vita. Azután a szervezőkhöz az akció végén odaballag két ismeretlen férfi. Előadják, hogy az előadó roppantul tetszett nekik, s szeretnének meghívni most rögtön vacsorára. Belátják, hogy a szervezők vendége vagyok, de ha ma átengednének, s elmennék velük, azoknak szívesen fizetnének érte. Engem nem is kérdeznek. A fiúk kitérnek, kevés az időnk. Hogy valamelyik belügyi hálózatnak (hat is van belőlük) milyen hülye trükkjei vannak, magyarázzák később.

Lemegyünk vidékre. Háromszázezres nagyváros, két egyetemmel, több óra vonatútra. A helyszínen független előadást egyetlen helyen, egy orosz szállodában lehetne egyszerűen szervezni. Aznap ott éppen van valami. S megáll a helyiek tudománya. Azután egy belvárosi kávézó, a Narancs mégis beenged bennünket. Rendben meghirdetik a programot. S amikor egy kicsit korábban odamegyünk, a kávéház zárva. Reggel jöttek a városházáról és közölték velük, ha most azonnal nem kezdenek leltározni, nagyon megbánják. Sajnálják, magyarázzák, tehát most leltároznak, holnap majd megint kinyithatnak. Az utcán már gyülekezik a közönség. Azután hirtelen minden megoldódik. Egy sarokkal odébb egy másik kávézó, ingyen és most rögtön, minden alku nélkül beenged bennünket. Minden szépen lemegy. Végül is Európában vagyunk.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.