Demokrata bizalom kell
Nem viselkedhetnek egymás között az autokrácia szabályai szerint, nem hagyhatják a demokrácia megteremtését arra az időre, amikor már győztek,mert akkor semmi sem lesz belőle. A demokráciát nem elég felülről bevezetni, hanem egyszerre alulról, felülről és belülről közösen kell megvalósítani. Ehhez pedig BIZALOM szükséges, nagybetűvel. Ezt fejtette ki elméletileg Kis János legutóbbi könyvében és cikkeiben: „Ahhoz, hogy a demokrácia jól működjön, nem elegendők a jól megalkotott formális intézmények. A demokratikus politikának szüksége van bizalomfenntartó szokások, konvenciók kiépítésére. Ez a feladat nem azonos a demokrácia írott szabályainak megalkotásával: a politikai szereplők akkor kerülnek szembe vele, amikor az írott szabályok, a rendszer formális intézményei már adva vannak, és működni kezdenek”.
A rendszerváltás két feladattal szembesített: a) Létre kellett hozni a demokrácia – köztársaság intézményeit; b) Ki kellett alakítani a pártok, intézmények közötti bizalmi viszonyt, „amely biztosítja a tisztességes hatalmi verseny folytonosságát, és … korlátok közt tartja a politikai küzdelmeket”. Az elsőt megoldottuk, a másodikat nem. Helyette „hideg polgárháború” van. Nagyszerű szavak, kimondják a lényeget.
(A rendszerváltás idején Kis János volt a liberális szabad demokraták első számú, én az átszerveződő szocialisták-szociáldemokraták egyik vezetője. A két új párt tagságának túlnyomó többsége hallani sem akart a másikról. Mi azonban – és még néhányan, például Göncz Árpád, Békesi László – tárgyaltunk egymással, de mi sem jutottunk el a bizalom kellő fokára. Ez is belejátszott vereségünkbe. Amikor azonban fellépett a szélsőjobboldal – Csurka István és az utcai tüntetések –, Kis János volt az, aki levonta a következtetést. Kezet nyújtottunk egymásnak, és megalakult a Demokratikus Charta.) Ha valaki, akkor Kis János hiteles ahhoz, hogy elméletileg is kifejtse a bizalom fontosságát. Mert az azóta sem vált közkinccsé a demokrácia híveinek körében sem. El kell gondolkoznunk azon, hogy miért van ez így. Én a következőket látom.
Nekünk ebben az országban az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy meg kell küzdenünk történelmünk árnyoldalaival, mindenekelőtt azzal, amit Bibó István „zsákutcának” nevezett. Hogy szemben a szerencsésebb nyugati országokkal, sohasem mi magunk döntöttünk az államformánkról. Sohasem tudtuk magunknak kivívni a demokráciát, de nem a mi akaratunkból éltünk autoriter monarchiákban vagy diktatúrákban sem. Pedig akartuk a demokráciát (1848-ban, 1918-ban, 1956-ban, de uraink – nemzetközi segítséggel – leverték, és utána kegyetlenül megbüntettek érte. Majd a terror borzalmai után engedményeket tettek, és megjátszották (néha egész jól) a jótevő uralkodó szerepét. Demokrácia akkor lett, amikor a nemzetközi hatalmak ezt így döntötték el (1945-ben Jaltában, 1989-benMáltán).
1945-ben az „ítélet” besorolt minket a szovjet táborba, és így a kezdeti féldemokrácia is megszűnt. Az 1989/90-es „rendszerváltás” végre meghozta a demokráciát, de mert felülről tette, nem tudtak kialakulni a bizalmi viszonyok, amelyek nélkül a demokrácia nem válik az egész társadalom szerves alapjává. Így történt, hogy különleges helyzet állt elő: a magyar társadalom szabadon választott autokratikus hatalmat. Ez sem ismeretlen a történelemben, már Arisztotelész is leírta, Politika című művében tiranniának nevezte a választók által birtokba helyezett diktatúrát. (Sajnos ez a modern korban sem ismeretlen. Hitler is így kezdte.)
Ez azonban új lehetőséget nyit meg előttünk. Most válhat valóvá az az álom, hogy a magyar nép szabad választások útján, a maga akaratából döntsön a demokrácia mellett. Ez történelmi fordulatot hozhat, amelynek jelentősége semmivel sem kisebb az 1990-es rendszerváltásnál. De eljutunk-e odáig? Csak akkor, ha ki tudjuk alakítani a bizalom légkörét. Először és mindenekelőtt azok körében, akik ezt a demokratikus változást akarják. Nem viselkedhetünk úgy egymással szemben, mint hatalmi aspiránsok. Ha most nem teremtjük meg a demokráciát egymás között, hanem csak a saját leendő hatalmunkat fényezzük, akkor a hatalom birtokában sem leszünk képesek másra. Ne higgyük, hogy a társadalom nem érzékeny erre. A társadalom nem azért nem választotta 2010-ben a demokráciát, mert nem akarta, hanem a sok kétség, ígéret és csalódás után nem látta világosan sem a helyzetet, sem a feladatot.
Jó politikatudományi kifejezéssel: nem volt meg hozzá a demokráciaélménye. Ha ez nincs meg, akkor az emberek arra hajlanak, hogy a legerősebbet válasszák. Erőre szükség is van, de vele egyenlő arányban a kölcsönös bizalomra is, mert a demokrácia születéséhez ez kell. Nálunk azonban megjelent egy hamis erőkultusz, amelynek középpontjában a győzelem (latin eredetű kifejezéssel: viktória) vallásos imádata áll. Nevezhetjük viktorizmusnak. Sajnos most az ellenzék minden próbálkozásából a legélesebben az rajzolódik ki, hogy vajon ki kerülhet a jelenlegi Viktor helyébe? Bajnai Viktor, Mesterházy Viktor, Gyurcsány Viktor, netán Bokros Viktor, Kuncze Viktor. Ha az emberek azt látják, hogy a tét ez, megmaradnak a ma viktorló Viktor mellett, merthogy ő a legviktorabb. Éppen azt kellene nyilvánvalóvá tenni, hogy a már megadott bizalom a szilárd alapja minden tárgyalásnak.
Jól tudom, hogy az eszmélkedés már eljutott abba a szakaszba, hogy a két – jelenleg legerősebbnek látszó – jelölt már tárgyal egymással. Óriási lépés, de továbbiaknak kell követnie. Ha bizalom, akkor a bizalmat ki kell terjeszteni. A szűk körű bizalmiság ugyanis – tudatosan, vagy nem tudatosan, de – mindenképpen a kevesek uralmának melegágya. Nézzük például azokat a nyilatkozatokat, amelyekben a rendszervisszaváltás szükségességét kinyilvánító vezető személyiségek azonnal hozzáteszik, hogy Gyurcsány Ferenc nem kell, vagy hogy Gyurcsány pártja kellene ugyan, de elnöke nélkül. Ezek a megnyilvánulások minden értő fül számára azt jelentik, hogy a megszólaló nem akar osztozni a győzelemben, egyedül (vagy csak az általa kiválasztottakkal) kíván a páston maradni. Pedig aki ismeri az országot, tudja, hogy a statisztikai felvételek tévednek, Gyurcsány Ferenc hatása sokkal nagyobb és elementárisabb a mértnél, a DK elnöke kihagyhatatlan az összefogásból.
És ugyanez mondható Bokros Lajosról, Kuncze Gáborról, Fodor Gáborról, Kerék-Bárczy Szabolcsról és még másokról. A demokráciának ebben csak egy jelszava lehetséges: minden ember a fedélzetre. És az a meggyőződés, hogy a közös bizalom alapján leszünk képesek jól kiválasztani, majd a győzelem után hivatalba helyezni jelöltjeinket – a miniszterelnöktől kezdve a helyi önkormányzatokig. Mindenki számára nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a már megadott bizalom a szilárd alapja minden tárgyalásnak. Kedves volt és jövendő funkcionáriusok, miniszterek, miniszterelnökök! Értsük meg, hogy most nem rólunk, egyedekről van szó, hanem a történelemről, egy sokat szenvedett, többre érdemes nép jövőjéről. Hogy létrehozhassuk az európai stílusú modern magyar demokráciát a hozzáillő társadalmi jóléttel együtt, ahhoz előbb egymás között kell megteremteni a demokrácia élményét. Hogy az kiterjedjen az egész magyar társadalomra.
A szerző a Demokratikus Koalíció tiszteletbeli elnöke A június 23-án, a szárszói összejövetelen elmondott beszéd alapján.
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
