A sokoldalú közgazdászprofesszor, Mihályi Péter Kis Jánossal szemben védelmébe veszi az SZDSZ kezdeményezte 2006–2007. évi egészségügyi reformtörvényeket (Népszabadság, 2013. június 26.). Közéleti szereplőknél előfordul, hogy az idő múlásával „csak a szépre emlékeznek”, azaz memóriájuk szelektívvé válik, a megítélésükre kedvezőnek vélt tényeket, folyamatokat idézik fel, és elfeledkeznek az érem másik oldaláról.

Azért, hogy az olvasók ne válhassanak ilyen érzékcsalódás áldozatává, Kis János és Mihályi Péter állításai mellett és részben azokkal szemben legyen szabad néhány rövid megjegyzést tennem: A baloldali–liberális koalíció (s nem az SZDSZ) bukásához sok körülmény, egyebek mellett a Fidesz féktelen populizmusa vezetett. Az egészségügyi reformok nem annyira tartalmuk, sokkal inkább erőszakos, voluntarista bevezetésük, forrásigényük lebecsülése, a szakmai egyeztetések elhanyagolása, a koalíciós partnerek folyamatos és nyilvánosság elé vitt veszekedései miatt váltak szitokszóvá. Ezért mindkét akkor kormányzó párt felelőssé tehető.

Az egészségbiztosítás átalakításában sokáig az SZDSZ makacsul ragaszkodott a magánbiztosítók modelljéhez, annak ellenére, hogy ezt átmeneti gazdasággal rendelkező országban sehol nem sikerült alkalmazni. A csehek még a rendszerváltás hajnalán megbuktak vele, a lengyelek be sem vezették, majd Szlovákiában is kudarcot vallott. A nagy nehezen kialkudott kompromisszum (egységes társadalombiztosítás – több, a betegért versenyző, csak kisebbségi magántulajdont engedő egészségpénztár) lényegében a hatékony ellátásszervezést, a szolgáltatók minőségi kontrollját tette volna lehetővé, ha megvalósul. Elsöpörte a szociálisnak hazudott népszavazás.

Az MSZP „megkövült gondolkodású orvos politikusainak” víziója mindig valódi szolgáltatásvásárlás, szolidáris társadalombiztosítás volt a már ellenzékben állami egészségüggyel (is) kacérkodó Fidesszel szemben. Más kérdés, hogy a pazarlás, a túlzott önállóság (tb-önkormányzatok anomáliái) és a pénzügyi kényszerek hozzájárultak az OEP állami ellenőrzésének erősítéséhez. A vizitdíj és kórházi napidíj nem szerepelt az MSZP 2006. évi választási programjában, de Molnár Lajos beszélt erről a választási kampányban. A Szabadság és Szolidaritás címmel elfogadott kormányprogram csak a szolgáltatások „indokolatlan, felesleges és túlzottan gyakori igénybevételének” mérsékléséről szólt.

A kormány megalakulását követően az SZDSZ vezette minisztérium dolgozta ki a lakossági hozzájárulás koncepcióját. Hozzáteszem: utólag kicsinyes és lényegtelen dolog arról értekezni, ki akart vizitdíjat először. Egyszer majd minden politikus belátja, hogy ez nem a semmiből előkerült népnyúzó intézkedés volt, hanem világszerte elterjedt, az igénybevevői felelősséget kifejező társfinanszírozási forma. Olyan, amelyet az akkori kormányzat szociá lis és szakmai mentességek sokaságával alkalmazott, hogy a hozzáférés esélyegyenlősége ne csökkenjen.

Kökény Mihály egészségpolitikus (MSZP)

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.