Az időszámítás, különösen kezdetének kijelölése felettébb hasznos hatalmi eszköz. Nehéz is meg könnyű is ezt belátni, hiszen az idő megfoghatatlan, és tőlünk függetlenül, könyörtelenül pereg. A földi térségeken uralkodni, vagyis a teret birtokolni az idő uralásához képest egyszerűnek, szinte természetesnek tűnik. De a hatalom nem ismer lehetetlent, bármennyire is absztrakt valami az idő, a hatalom azt is képes megkaparintani s a maga szolgálatába állítani.

Annak hite és elhitetése ugyanis, hogy az idő a mi számításaink szerint mozog, az egyébként bizonytalan jövő vagy a szétfolyó idő, azaz sorsunk kézbentartását jelenti. Így aztán mérték az időt Trója elestétől, majd a Város (Róma) alapításától, mások Mohamed futásától – és porciózták is sokféleképpen. A régi birodalmak sokszor az éppen uralkodó trónra lépésétől, minduntalan új időszámításba kezdtek – hisz ami előbb volt az, vagy nem számított, vagy mint átkos múlt hulljon a vétkesek fejére – és szuverén birtoklói lettek, látszólag, az időnek.

Persze eközben is léteztek az írástudó papok által számított egyházi évek, és a csillagok figyelőinek a Hold vagy a Nap járása szerinti számolgatásai egyre finomodtak. Se szeri, se száma a világon a különféle időszámításoknak, amelyek eredete, sajátossága és összevetése szinte egy külön tudományterület, és úgy tetszik, kivétel nélkül mindegyik az egyházi vagy birodalmi hatalom privilégiuma és nélkülözhetetlen eszköze volt – mígnem a modernitás és a haladás jelszavával terjedő kolonizáció során az európai, keresztény időszámítás világszerte általánossá lett. Akik aztán nem akartak hinni a keresztény istenben, azok, módjával, továbbra is a saját egyházi naptáraik szerint ünnepelhették istenüket, isteneiket, de az adók és más egyéb kötelezettségek ezentúl az egész világon az Európában kialakult naptár szerint számíttattak. Az anno Domini elfogadtatása globálissá s életünk elengedhetetlen részévé lett. Ebben a történelmi folyamatban Rómának kitüntetett szerepe volt, a középkor keresztény Európájában (bár e fogalmat akkor még nemigen használták) a keresztény egyház számolta a napokat és határozta meg az időszámítás kezdetét. Dionysius Exiguus, avagy Dénes a Kicsi (Kr. u. 470–544), dobrudzsai születésű szerzetes nevéhez fűződnek a húsvéttáblázatok, a húsvétvasárnapok kiszámításának pontosítása, ezáltal az egyházi év tagolása, lényegében pedig maga az idő számolása annak alapján, hogy Krisztus születése időpontjának kijelölésével az időszámítás kezdő éve a nevezetes anno Domini lett.

Mind az előregondolás, mind az emlékezés, az igényjogosultságok datálása és a járulékok begyűjtésének ideje a természet szeszélyes ritmusától függetlenül kézben tarthatóvá és kiszámíthatóvá lett. A zsidó vallás időszámítása sokkal régibb, mint a keresztény (idén abban már az 5773. évet tapossuk). Talán nem felesleges megemlíteni a zsidó naptár egyik legendás, a társadalmi kohéziót biztosítani hivatott érdekességét, az úgynevezett szombatévet. A hagyomány betűje szerint ugyanis minden hetedik évben az adósságokat el kellett engedni, s minden hétszer hetedik évben, vagyis nagyjából fél évszázadonként a száműzöttek hazatérhettek, a rabszolgák felszabadíttattak, s az elkobzott javak visszatérültek. Ebben is nyilvánvaló az uralgó pozíciója annak, aki vagy akik kijelölhették a kezdő éveket, mert kinyilvánítható gesztusaik által így ők uralták az időt. S mellékesen akár a mi világválságos időnkben is érdemes felfigyelni a hagyományban rejlő bölcsességre, hisz adósságokat még a szigorúan vett gazdasági racionalitás szerint is célszerű részben elengedni.

Néha jobb a hitelezőnek is, ha az adósság elengedésével vagy csökkentésével az adósa továbbkereskedik, termel, törleszt, mint ha csak mindenétől megfosztva, szégyenbélyeggel tengődne. A hitel és törlesztése ugyanis történelmileg morálisan terhelt viszonnyá lett (a nem törlesztő adósok bűnben is leledzettek), s annak időnkénti elviselhetetlenségén csak a politika új időszámításai tudtak enyhíteni. A csillagászatilag mért egyetemes időben a politikai hatalom sokszor igyekszik saját politikai időt kreálni magának. A modern demokráciák többnyire négyéves választási ciklusokra tagolják a hol szárnyas, hol keservesen vánszorgó időt. A kormányon lévők szinte mindig – nem átallva gazdasági ésszerűségekre hivatkozni – képtelenül rövidnek tartják kiszabott idejüket, s a legkülönfélébb trükkökkel tolnák ki a hatalomváltással terhes esedékes választásokat, illetve foggal-körömmel ragaszkodnak újraválasztásukhoz. Az ellenzék számára ugyanakkor meg állni látszik az idő, mert a négy év kivárása miatt oly messze kerül a hatalmon lévők helytelenségeinek korrigálása, avagy a leszámolás ideje. Általában azonban megszokottá lettek a parlamenti ciklusok mint az idő politikai tagolása.

Van persze amikor valakiknek ez kevés, s akkor felmerül az időszámítás újrakezdése, a saját idő megteremtése a politikai időben, az egyetemes idő birtokbavételének kísérlete. Ezt deklarálta a magyar miniszterelnök is, amikor úgy fogalmazott kormányra kerülésük 2010-es évéről tizenötödik évértékelőjében, hogy „fordulóponthoz érkeztünk”, „saját kezünkbe vettük sorsunkat”, „a magyaroknál új időszámítás vette kezdetét”. A szavai szerinti és történelmi igazolásul szolgáló saját időtagolásában a Fidesz párt kormányra kerülése a honfoglalással, a keresztény államalapítással és a tatárjárás utáni országépítéssel esett egy sorba. Nem semmi! – mondhatjuk. De mondhatnánk ezt kínos nagyotmondásnak is, vagy mondhatnánk, hogy az évértékelő előadója úgy tekint a messze jövendőbe, hogy az orráig se lát. Ilyet azonban csak a saját, a Fidesz párt naptárától eltérő időszámítás megléte esetén mondhatni. Akkor pedig kérdés az, hogy van-e a kormány ellenzékének saját naptára. S ha van, mi ott az időszámítás kezdete, miféle politikai naptár az?

Ezek a balgaságok jutottak eszembe a korszakváltás ellenzéki ígéretével, illetve a rendszerváltás történetének tagolásával kapcsolatban – az, hogy a történtek értékelése módfelett függ a politikai naptáraktól. Amikor a rendszerváltás immár negyedszázados idejének tagolásáról van szó, nem mindegy, hogy az mikor kezdődött. Van akiknek az 1980-as évek a nagy idő, minden akkor kezdődött, s csírájában már ott mutatkozott meg a mára fanyar jelenné lett akkori jövő. Van aki szerint Magyarországon már 100 éve folyik egy elkeseredett társadalmi háborúság, s a rendszerváltás ebben csak egy epizód. És van, mint az idézettekből látható, akiknek 2010-ben kezdődött a világ. S vannak megszámlálhatatlanul sokan, akiknek ettől is, attól is különbözik a naptára, vagy egyáltalán nincs – illetve olyanok, akik szerint csak értelmetlenül és uralhatatlanul peregnek a napok.

Persze katonai terminusokkal is lehet beszélni a politikáról – dívik is –, és így utalhatni arra, hogy hadjáratok idején a területbirtoklás mellett az időzítés, az idő birtoklása is döntő. A már idézett amerikai író, túl a fenti absztrakt általánosságon, egy rövid bekezdésben is képes felvillantani ennek a háborúbeli időbirtoklásnak a lélektani fontosságát: a tüzérségi pergőtűz megindulásakor a zászlóaljparancsnok így szól a támadás megindulása előtt a fedezékében köré gyűlt fiatal hadnagyoknak: „Egyeztessük óráinkat!” A törékeny óramutatók egyeztetésével a görcsbe rándult gyomor, a félelem enyhül. Egy pillanatra legalábbis, mintha kezükbe vennék az esetlegességnek kiszolgáltatott sorsukat. Így a regényben, így a háborúban. Persze jó lenne most azt mondani, hogy „egyeztessük óráinkat!” – de alighanem ezzel nevetségessé tennénk magunkat – hisz az idő ellenérdekű politikai tagolása, a saját politikai idő teremtése emberi pluralitásunkból fakad. Ha nem is könnyű, nézzünk szembe aszinkronitásainkkal.

Újrakezdő pillanatok