1

Márai Sándor világképe az Egy polgár vallomásai harmadik részének szánt, eddig kiadatlan kötetből (Hallgatni akartam, Helikon, 2013) érzékletesen, élesen és világosan kirajzolódik. E világkép hangsúlyos része a magyar nemzeti jelleg iránti aggodalom.

Márai könyve nem életrajz, nem a létezés szigorúan magánjellegű tükrözése, hanem könyörtelen, mellébeszélés nélküli számadás a magyar nyelvű lét mélyén kavargó sötét erőkről, a politikai zsákutcákról, a kulturálatlanságról, az erőszakról, az évszázadok óta lappangó indulatokról. Meg arról, hogy a többség, a sok nyárspolgár mindig megalázza a kevés valódi polgárt. Megalázza, elűzi, ellehetetleníti. Mert a többség nem érti meg a demokráciát, idegenkedik tőle, zsigerileg tagadja. Nyugatról nézve a magyar virtus a levegőtlenség virtusa. A butaságé, a műveletlenségé.

Márai ezzel a világgal dacol, és makacs kitartással arra biztat bennünket: próbáljuk meg leküzdeni a gyűlöletet és az embertelenséget. A revíziós politika kudarcát elemezve feltárja előttünk a magyar tradíciók behatároltságát. Publicisztikáiból megismerhettük az örömét, amelyet az első bécsi döntés után érzett, Kassa visszacsatolásakor. Néhány évvel később már keserűen, melankolikusan ír az isteni gondviselésben bízó, messianisztikus nemzetmodellről, és végérvényesen leszámol a félfeudalizmus államigazgatási borzalmait érvényesítő, harsánykodó magyar jobboldallal.

2

Ady jóval Trianon előtt megjósolta a történelmi Magyarország vesztét. Ha ma élne, kacérkodna-e a forradalommal? S ha igen, milyennel? Amikor A forradalmár Petőfi címmel válogatást készített a költő verseiből, azt írta bevezetőjében: a visszafejlődött, buta mágnások, papok, táblabírák és csalók kezén lévő Magyarország a forradalmár Petőfit is kikezdi és meghamisítja, zsoldos tanárfejek révén a szerelem dalnokává degradálja. Fergeteges publicisztikai írásaiból tudjuk, Ady sohasem bocsátotta meg Széll Kálmán miniszterelnöknek, hogy lepaktált a „kalandor magyar feudalizmus” percemberkéivel, a polgári keresztény-nemzeti kurzus panamázóival, akik együttesen őrölték fel az ország megújhodását biztosítani hivatott nemzeti liberalizmus modernizációs potenciálját.

S amikor Ady szembefordult azokkal, akik a kereszténység nemzetfenntartó erejére hivatkozva igyekeztek eltussolni aljasságaikat, a politikai és gazdasági hatalom – valamint a klérus – bértollnokai kíméletlenül nekirontottak. S mivel a hazafisággal takarózó politikai mutyi és az eltorzított keresztény-nemzeti erkölcs lármás terjeszkedését senki sem volt képes megfékezni, 1910 márciusában a Párizsban tartózkodó költő csokorba gyűjtötte Petőfi lázító verseit, „hogy megtessék e fölséges ember aktualitása s rokonsága azokkal, akik ma Magyországon (bárhogy fáj az ijesztő szó) forradalmat csinálunk”. Apponyi Albert kultuszminiszter nem átállotta azonnal hírül adni: „a magyar művészek és írók Párizsban időzése céltalan, sőt veszélyes. Elfajult és túlzóan excentrikus elveket szívnak magukba”. A sajtó zöme természetesen nem a rebellisnek bélyegzett Ady mellé állt, hanem a behódolás jól ismert alázatával Apponyiék szócsöveként harsogott a „nyugati ártalmakról”.

3

Ady szerint a magyar kétfejű sas egyik feje a nacionalizmus, a másik a klerikalizmus. Mai szemmel nézve fölfoghatatlan, hogy ezeket az önpusztító jelentéstartalmakat még a trianoni csapás után sem volt képes fölülírni a magyar társadalom. Nem volt hozzá mentális ereje, sem akarata. Miként a másik nagy nyomorúság, a földkérdés megoldásához sem. Horthyék alatt a másodvirágzását élő, erősen traumatizált keresztény-nemzeti hatalom és a szekularizálódott magyar világ egyaránt a sebeit nyaldosta, s a kevesek, akik revízió helyett a szemléletek és értékrendek átalakulásának létfontosságára intelmeztek, margináliák maradtak.

Pedig a trianoni békeszerződés az ártatlanság elvesztését is jelentette, s mint ilyen, a felnőtté válás előszobája lehetett volna, hiszen a pragmatikusan cselekvő nemzetek történetében a legsúlyosabb sorscsapásokkal az egyéni és a közösségi felelősség metamorfózisa is kezdetét veszi. Márai írja említett könyvében: „Ha Magyarországon ebben az időben nem az a félfasiszta kormány uralkodik, amely éppen uralmon volt, hanem egy liberális, demokratikus vagy akár szocialista kormányzat: nem maradhat meg a helyén, ha elutasítja a bécsi döntés részleges revíziójának esélyeit, elsöpri a nemzeti közvélemény felháborodása.” Mégsem ez az igazán félelmetes, hanem a beismeréssel rokon ténymegállapítás: „És tudtuk, hogy az ajándékért rövidesen megkapjuk a számlát”.

4

A szlovákiai magyarok nemzeti büszkeségét semmi nem tépázta meg jobban, mint ennek a számlának a kiegyenlítése. Szüleim lelkendezve, euforikusan fogadták Horthy csapatait, örömkönnyeik elfeledtették velük, hogy az efféle bűbájos misztériumi játékokat általában csalódás követi. Akkor még ők sem tudhatták – miként Márai sem –, hogy a Horthy-féle államgépezet nem a demokratikus viszonyokat, hanem az urambátyám stílust hozza magával, amely nem méri igazságosan az állampolgári jogokat, s amely államgépezet kételkedni fog a visszacsatolt területek lakosságának megbízhatóságában. Az már csak visszatekintve látható, hogy a csehszlovák idők alatt a magyarságukhoz hűen ragaszkodó zsidó polgártársakat elsőként ezekről a területekről küldték a gázkamrába. Szüleim akkor még azt sem sejthették, hogy a háborút követően több százezer sorstársukkal együtt a vádlottak padjára kerülnek, s a Hitler–Mussolini-szövetségtől ajándékba kapott magyar állampolgárságuk kisemmizettekké, meghurcoltakká, bűnösökké teszi őket. A „Mindent vissza!” helyett így erősödhetett fel bennük a magyar államisághoz való viszonyukban a „Soha többé!”

5

A nemzeti radikálisoktól ma mégsem hallani mást, csak a magyarok jogfosztását elrendelő Benes-dekrétumok sötétségét. Ez persze valós sérelem, én is ezt mondom és írom, aláhúzva kétszer, piros ceruzával. Csak éppen a nemzeti radikálisok azt már nem firtatják, hogy Magyarországnak az átgondolatlan visszacsatolásért és állampolgárságért mekkora kárpótlást kellene nyújtania valamennyi, a dologban közvetlenül érintett csehszlovákiai magyarnak…

Ez persze csak tréfa. Keserű tréfa. A béke szabályai szerint vesztes a vesztesnek nem fizet. Márai a Trianon utáni Magyarországban ugyanazt ítélte el, amit Ady a Trianon előttiben. „Ha valaki kételkedni mert az üzletszerűen és iparszerűen népszerűsített »keresztény, nemzeti« elvek helyességében, rásütötték a destruktivitás vádját, s ez a vád legtöbbször egyértelmű volt a kenyérvesztéssel, a társadalmi lehetetlenüléssel.” Ezeket a sorokat már emigránsként írta, miután Magyarországon egy másik kirekesztő eszmény, a bolsevizmus került uralomra, s negyven éven át erőszakkal taposta az emlékezet mélyére a kereszténység és a nemzeti tudat erejét. Csakhogy a bolsevizmus bukása után a nemzeti függetlenséggel és a vallásszabadsággal a magyar kétfejű sas is visszatért, s harmadvirágzása teljében bumerángként küldte padlóra a harmadik magyar köztársaságot.

6

Ez jutott eszembe Márai könyvecskéjét letéve. A Hallgatni akartam fájdalmas olvasmány. Egyik legfontosabb üzenete számomra az, hogy a messianisztikus magyar nemzetmodell (köz)veszélyes apostolait nem szabad azonosítani a magyar konzervativizmussal. Miként a bolsevizmust sem a szocialistákkal. A bezárkózás, a belső nemzeti viszályokba való menekülés: álca. A tehetetlenség álcája. Az előrelátás képtelensége. Az a politikai végrehajtó hatalom, amely csak a múlt túlértékelésén és az újraelosztás apró adományain keresztül képes önmagát meghatározni, alapvető jogaitól foszt meg milliós közösségeket, tagadja a demokráciát, és veszélyben tartja országa népét.

A globális gazdasági válság arra kötelezte az euroatlanti világ konzervatív politikai gondolkodóit, hogy mondjanak le a világi és a vallásos értékrendek klasszikus szembeállításáról, következésképpen a jobb- és a baloldal nem kirekesztik, hanem következetesebben ellenőrzik egymást, s egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a hatalommegosztás elvének tiszteletben tartására. Az európai nemzetállamok demográfiai mutatói, szociális és nyugdíjrendszerük fokozatos leépülése s az ázsiai, közel-keleti és afrikai kultúrákból érkező politikai és főként ökológiai menekültek több tízmilliós várható serege (akiket az idő szorítása miatt, valamint új eszközök és módszerek híján képtelenek lesznek elavult asszimilációs gyakorlatukkal integrálni, miközben gazdaságuk fenntarthatóságához égető szükségük lesz rájuk) eddig sosem látott mentális átalakulásra kötelezi a nemzetállami önállóság híveit.

Ha Magyarország és Szlovákia – azok az országok, amelyekhez ilyen vagy olyan érintettségem okán közöm van – nem vállalja ezt az átalakulást, amelyet nemzeti kiegyezéssel, a romakérdés komplex kezelésével és a kisebbségek jogi és társadalmi elismertségével kellene kezdenie, s ha reflexeiben bezárkózó és xenofób mentalitását nem itatja át bizalom az egyetemes emberi és politikai értékek iránt, akkor önmagát falja fel. Erre intelmez engem Ady és Márai. Mert a táguló világ nem metafora többé, hanem gyakorlat. S aki a valósággal megy szembe, az nemcsak biológiai, hanem szellemi elgyengülésre ítéli magát.

Ui. E héten hétfőn, kiadóként, részt vehettem a hetvenéves Szegedy-Maszák Mihály születésnapi ünnepségén. Húsz éve a Kalligram egyik iránytűje, sorozatokat szerkeszt, ha kérem, tanácsokkal lát el, ajánlatomnak eleget téve válogatott munkáit is, az államhatárokon átnyúlva, pozsonyi kiadónkban jelenteti meg. Megtisztelő. Barátai, kollégái, diákjai köszöntötték őt egy budai palotában. Esterházy Péter ironikusan könnyed, mégis drámai keménységű laudációja az ismétlődés fájdalmával hatott. Ady, Márai is ennek a fájdalomnak voltak közvetítői, évszázadok óta itt kereng.

„Nyilván nem függetlenül az egyre erősebb, egyre hamisabb és egyre több hatalmi szóval megtámogatott nemzetieskedő giccsparádétól (amely egyébként, és ezzel okozza a legnagyobb kárt, azt a valóságos fájdalmat és kiszolgáltatottságot és szegénységet is elbeszélhetetlenné teszi és hitelteleníti, amely az üres, színvonaltalan és acsarkodó zsolozsmázás mögött lehet) – szóval nem függetlenül szétesett mindennapjainktól Szegedy-Maszák Mihályról hangsúlyosan mint magyar jelenségről beszélnék. Ez áll érdekemben. Kicsi szünet, nagy levegő: meg a magyar érdekében is. Konkrétan mint művelt magyarról, művelt, konzervatív, jó magyarról. Amivel nem azt akarom sugallni, hogy az ilyen ritka volna, mint a fehér kerecsensólyom.

A (e) művelt magyar nemcsak sokat tud (ez szükséges, de nem elegendő föltétel), nemcsak mozgásban tartja ezt a tudást, hanem szinte azonos vele. Mindenesetre az nem leválasztható róla, természetes módon az övé. És ha így beszélünk, akkor már nagyon közel kerültünk a polgár szóhoz. Egy valódi, reálisan létező magyar polgárt látunk, ünnepelhetünk, vagyis egy magányos embert. Ő az a konzervatív, akire nincsen szüksége a mai hangos jobboldalnak. Igazuk van, értékrendjük nem összeegyeztethető. Mindannyiunk nagy baja ez. Hogy van-e más jobboldal, van, persze, van, kell lennie, de hogy van-e hangja, azt csak remélni lehet, hallani nem nagyon.”

A tudós egyik szöszi kisunokája, Ilka, Esterházy laudációja alatt ujjacskáival erősen nagyapja jobb hüvelykujját morzsolta. Balján egy másik unoka, Emma ült, nem láthattam, laudáció közben történik-e köztük valami. A nagyapa viszontmorzsolta Ilka kézfejét, pontosabban gyengéden simogatgatta. Megnyugtató volt.

Lokomotív,visszacsatoláshoz ékesítve