Egyházi iskolába jár egy másik kisvárosban. A beiratkozáskor nemigen lehetett válogatni. Gondoltuk, nem is érdemes, járnak oda sokan mások is, akiknek sem a szülei, sem a nagyszülei nem vallásos emberek, csak éppen úgy gondolják, ne gyalogoljon a gyerek fölösleges kilométereket egy másik, még állami iskolába. Elvégre nem lehet abból baj, ha megismerkedik a keresztény kultúrtörténettel is.

A nagyapja ugyan felhúzta a szemöldökét, amikor a gyerek elkezdett áldás, békességgel köszönni, vagy amikor angolórán hamarabb tanulta a Miatyánkot angolul, mint a bemutatkozást, de még ez is simán átsuhant a család ingerküszöbén. A kötelező templomlátogatással azonban már meggyűlt a bajunk. Kicsi még, egyedül nem mehet, valakinek mindig kísérnie kéne, de soha senki nem ér rá. Nem szeretünk templomba járni, na. De most muszáj lesz. A gyerek miatt.

Hogy mégis együtt lehessünk a pünkösdi hosszú hétvégén, kitaláltuk, hogy abban a kisvárosban megyünk majd templomba, ahol mi, a nagyszülei lakunk, az istentisztelet végeztével pedig kérünk egy igazolást a lelkésztől, hogy ott jártunk. A papírt aztán, amin az áll, hogy nem lett elmismásolva a pünkösdi templomlátogatás, a gyerek az iskolában be tudja majd mutatni.

A még hiányzó három templomlátogatással ráérünk később törődni.

Elindulunk hát pünkösdvasárnap délelőttjén, s miközben ballagunk a széles úton, amit beragyog a nap, és ahol olyan sűrű a levegő a virágzó olajfüzek és akácok illatától, hogy úszni lehetne benne, elmeséljük a gyereknek: a templomban, ahová megyünk, pár évtizede Baranyi Ferenc, a városka azóta már Kossuth-díjas költője volt az orgonista. Aki egy húsvétkor úgy be talált csiccsenteni, hogy a kijelölt szentének helyett Gershwint kezdett játszani, ám az egyébként végtelen türelmű tiszteletes számára ez volt az utolsó csepp a pohárban, s úgy rúgta ki állásából a könnyelmű ifjút, mint a huzat.

A gyerek nevet, ez jó. Az ember gyerekkori emlékei közt lehetőleg ne maradjanak olyan epizódok, hogy „amikor az én más vallású, de azt se gyakorló nagyanyám az igazolás miatt pünkösdvasárnap a templomba kísért, egész úton dühöngött”.

Két és fél órán át ülünk aztán a templomkertben, hatalmas öreg fák hűs lombjai alatt. Akik nem fértek be, kihangosítva hallgatják velünk együtt a lelkészt, aki a szeretetről beszél, és arról, hogy légy jó mindhalálig. Oldalra sandítok, az én kis Nyilas Misimre, aki még nem tudja, hogy Nyilas Misi, ennélfogva nem sértheti, hogy kötelezően templomba küldik. Ha nem megy, büntetik, de ha megy, akkor sem bíznak benne. Igazolást követelnek arról, hogy amit mond, igaz. Ha igazolása nincsen, megint csak büntetik.

Nézzük a Bocskai-ruhás és Nagy-Magyarország-kitűzős férfiakat. A gyerek kérdez, megpróbáljuk neki elmagyarázni, mit lát. A hangszóróból hangzó egyházi énekeket boldogan felismeri, s szemmel láthatóan büszke, hogy a szertartás rendje szerint képes a többiekkel egy ritmusban leülni, felállni. Ezt teszi a jó nevelés – gondoljuk, és nagyot nyelünk.

Végül megyünk az igazolásért. A lelkész kedves, udvarias, ír, aláír, pecsétel, pecsétes borítékot is ad.

Kint, a kert egyik betonlépcsőjén gumicsizmás ember ül. Újságolja, hogy kaszálni volt, kapott érte kenyeret, szalonnát, bort. Nem tudjuk, hogy már becsiccsentve jött, vagy amúgy is habókos kicsit, de örülünk, hogy itt van. Mindjárt nem érezzük annyira, hogy csak mirólunk süt itt a másféleség. És akkor ez az ember mosolyogva a szemünkbe néz, és mintegy bemutatkozásképpen közli velünk:

– Én nem vagyok zsidó!

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.