Három hete másztam meg az Etnát. A fenét másztam meg. 1900 méteres magasságba busz vitt, onnan felvonóval értem 2500 méterre. 3100 méterig tényleg másztam, pontosabban baktattam a jól kitaposott ösvényen. Hiába 3350 méteres a hegy, 3100 méternél magasabbra nem mehet az átlagember. Pusztán azért, mert veszélyes. Gázokat ereszt, pöfékel, ahogy egy aktív vulkánhoz illik. 3100 méterig lehet mászni, onnan egy lépést se, vagy lezavarnak.

Nem tudjuk, hogy a Kancsendzönga mászására vállalkozó magyaroknak hol volt az a pont, ahonnan vissza kellett volna fordulniuk. Mert ezt kellett volna tenniük, ahogy tavaly Erőss Zsolt lemondott az Annapurna megmászásáról, mert belátta, hogy azon a napon a hegy az erősebb. Tavaly működött a józanság, mert tudatában volt, hogy a 8091 méter magas Annapurna a Föld legmagasabb hegyei között a legveszélyesebb. Csúcsára eddig 148 hegymászó jutott fel, közülük 58 nem tért vissza. Erőss Zsolt sem ért fel, társa, Horváth Tibor sem. Utóbbit a visszaúton elsodorta egy lavina. Egy áldozat, aki a csúcson sem állhatott.

A mostani út éppen a csúcs elérésekor vált a legveszélyesebbé. Serpák és oxigénpalack nélkül egy nap alatt jutott föl a két magyar – az ilyen vagány mászást jegyzik. Palackkal, segítőkkel egy amatőr is feljut. Csakhogy elkészültek az erejükkel, miközben tudták, hogy lejutni sokkal nehezebb, mint felmenni. Innen kezdve minden csak találgatás. Egy éjszakát ki lehet bírni, biztosan lejönnek, gondoltuk. Esetleg két éjszakát is túlélnek. Hármat nem. Tegnap koreai túlélőket találtak, magyarokat nem. A két magyar, Erőss Zsolt és Kiss Péter neve már ott van a Kancsendzönga áldozatainak a listáján. Az alaptáborban maradt két expedíciós csomagol, menniük kell, hiszen napokon belül támad a monszun. Ötezer méteren működik a realitásérzék, nyolcezren csődöt mondott.

Erőss Zsolt talán a legtapasztaltabb hazai hegymászó. Azt mondják róla, mindig tudta, hol a határ. Minden alkalommal felmérte, hogy mennyit bír, mire képes. A többiek próbáltak felnőni mellé. Óhatatlanul talán olyan teljesítményre sarkallta társait, amire ők nem mindig voltak képesek. Öt ember vesztette életét, miközben vele mászott. A fiatal Kiss Péter a hatodik. Az a hegymászó, aki korábban egyszer sem járt ötezer méter feletti magasságban, társaitól hallhatott arról, hogy milyen veszélyeket jelent a halálzóna, ahol kevés az oxigén, ahol mínusz harminc Celsius-fok van és tombol a metsző szél. Senki se gondolja, hogy a felelősséget Erőss Zsolt nyakába varrnánk. Nem felelősek a szponzorok sem, akik elvárták a sikert, nem felelős Simicskó államtitkár sem, aki az induláskor tartott tájékoztatón mondta, hogy ez az expedíció „óriási próbatétel, kihívás és pozitív üzenet az otthon maradóknak”. A média sem felelős. Senki sem, aki akár egy gyűszűnyi elvárást is megfogalmazott velük szemben? És mindenki az, aki ebbe a helyzetbe hajszolta őket! Annyiban ők is, hogy hagyták magukat.

Erőss Zsoltot lánya és felesége köszönti 2012 januárjában, az Annapurnáról való visszatértekor