AZ EURÓPAI BETEG: GYÓGYULÁS VAGY HALDOKLÁS

Európa három okból is a világ beteg embere. Ellentétben a világ nagyhatalmaival, az Egyesült Államokkal, Kínával, Japánnal, Oroszországgal, amelyeknek többé-kevésbé kialakult és szilárd gazdasági, politikai, illetve társadalomszerkezeteit, nemzetállami vagy birodalmi identitását támadta meg a válság, az európai kontinensnek, az unió hosszú történeti múltja ellenére, nincs szilárd belső szerkezete, önazonossága. Az Egyesült Államok egységes szerkezete és önazonossága százötven éves, sokszor véres összeütközéseken és intézményépítkezéseken keresztül alakult ki. Európa még mindig „terjedő” szakaszában van, újabb és újabb más kultúrájú, más nyelvű, más történetű államok kerülnek be. Egységes pénze még igen rövid történetű, és nem is terjed ki az egész közösségre. Félúton van valami felé, amelyről mint célról, erősen megoszlanak a vélemények.

Másodszor, Európa irányítóit a keserű történeti tapasztalatok arra kényszerítik, hogy szigorú formális és aprólékos szabályokkal kényszerítsék saját nemzeteiket békére, demokratikus viselkedésre, jogállami kultúrára. A nemzetiszocializmus, a fasizmus, a sztálinizmus, a háború, a holokauszt, majd a német–francia megbékélés, 1989 kelet-európai fordulata arra tanította az európai közösség kialakítóit, hogy a demokratikus szabálykövetés és a számon kérhető szerződéses viszony, a tervezhető pálya révén lehet békésen együttműködni és növekedni. Ezért követelik meg közösségi és nemzeti szinten a szabályok kialakítását és követését. Ennek a racionális gépezetnek, mechanizmusnak értelemszerűen ellentmondanak a nemzeti érdekek és szuverenitások, de még inkább a válság idején megjelenő tömeges nemzeti érzelmek. Az EU rugalmatlan, sokszor önellentmondó szabályai, és a brüsszeli gépezet demokratikus ellenőrzésének hiánya Európa-ellenes indulatokat gerjesztenek. Könnyen lehet, hogy az eurót megalapozó maastrichti szabályok verik szét az eurót, hogy az egyre erősödő fiskális összhangkövetelés vált ki nemzeti lázadásokat. Európa lassan és döcögve halad előre, és senki se tudja, hogy igazán mi következik az adósságmérséklő megszorítások után, amelyek egyben tartják és megvédik a bukástól az EU-t, de lehetséges, hogy tartós stagnálásra, a „japán betegségre” ítélik.

A harmadik válságjel az északnyugati és a déli, délkeleti európai tömbök kialakulása. A Németország vezette Benelux, osztrák, skandináv és lengyel-balti tömb az egyik oldalon, fenntartható növekedési pálya felé tartással, exportvezérelt, versenyképes iparral és szolgáltatással, csökkenő munkanélküliséggel, nagy tőke-, munkaerő- és innovációt vonzó képességgel, kiegyensúlyozott költségvetéssel, fizetésimérleg-többlettel. Ez a mediterrán és a kelet-európai tömbtől vonja el a munkaerőt, a tőkét, és nem csökken, hanem növekszik a szakadék a két fél között az adósságválság megoldatlansága miatt. Az előbbi tömb hitelezi vagy végső soron kimenti az utóbbit, de a viszony egyenlőtlensége egyre nő. Az északnyugati tömb választói a legkevésbé se kívánják a déli és a délkeleti tömbbel való adósságszimbiózist, s nem ismerik el, hogy a korábbiakban mennyit nyertek a piac kiterjesztése, az együttműködő ipar, szolgáltatás révén. A mediterrán és kelet-európai tömb feldühödött tömegei pedig egyszerre követelik a szemükben Európát képviselő németektől, hogy mentsék ki őket, hiszen az ő szabályaik szerint mentek csődbe, és ugyanakkor takarodjanak a földjükről. (Ez kísértetiesen emlékeztet az amerikai Dél konföderacionistáinak magatartására Északkal és az unióval szemben a polgárháborútól a New Dealig.) A két tömb közé szorult Franciaország válsága mutatja, hogy milyen nehéz megoldani a dilemmát. Sarkozy mindent megtett, hogy országa a francia–német tengely keretében vezesse Európát, kezelje az összeurópai válságot. Hollande először szakított a német politikával, és a Dél élére állt, de ezzel megrendítette Franciaországot és az európai válságkezelést. Most kivár.

Az őszi német választásokig, amely bevégzi a hosszú 2012-es választási évet, mindenkinek érdeke, hogy béke és nyugalom legyen. Nem véletlenül látogat Obama Berlinbe, nem véletlen, hogy a piacok „villámgyorsan” lezárták először a ciprusi, majd az olasz politikai válságot. És nem véletlen, hogy Merkel azon igyekezett, valamennyi európai partnerrel lezárja vitáit 2012 tavaszára.

A „MAGYAR ÜGY”

Magyarország és a „magyar ügy” a német szerződési rendszer része volt. A merkeli politika 2012 őszétől arra ösztönözte az Orbán-kormányt, hogy vessen véget szabadságharcos – folyamatos alkotmányozó, a média jogait korlátozó, a nemzetközi gazdasági szereplőket és Európa intézményeit támadó – politikájának, és Magyarország váljon megbízható partnerré, normális országgá. Cserébe Németország és a kancellár személyesen garanciát vállal Magyarországért, a „magyar ügyet” mint a túlzottdeficit-eljárás és a demokráciakritériumok betartásának ügyeit leveteti a napirendről. Orbán Viktor személyesen megígérte, hogy az alkotmányozásnak vége, a média zavartalanul működhet, és a továbbiakban nem lesznek olyan „szükségállapot”-intézkedések, különadók, dézsmák, amelyek felháboríthatnák a nemzetközi közvéleményt. A „magyar ügy” levétele érdekében Orbán ígéretet tett arra is, hogy az európai ügyekben mindig együtt fog szavazni a német indítvánnyal, továbbá mindig és mindenütt a német gazdaságpolitika, így a maastrichti kritériumok politikáját fogja követni, nevezetesen az adósság-, a költségvetési hiány- és az inflációcsökkentés politikáját. Ezzel párhuzamosan sorra kötötte a stratégiai szerződéseket a nagy termelő nemzetközi vállalatokkal, kivételeket adva nekik az állami piacon, és előnyt a versenytársakkal szemben.

2013 februárjára az Orbán-kormánynak sikerült meggyőznie a német politikát a magyar „megjavulásról”. Ebben a meggyőzésben komoly szerepet játszott, hogy az Orbán-kormány nem kezelte erőszakos módon a diákmozgalmakat, és úgy tűnt, hogy mind a köztársasági elnök, mind az Alkotmánybíróság a kormányzat alkotmányos ellensúlya lehet. Továbbá sokat nyomott a latban, hogy 2013 elejére elült az ellenzék felemelkedésének hulláma az egységes, vezetővel és programmal rendelkező ellenzék hiányában, és a realista német és európai politikának Orbán változatlan népszerűségét kellett tapasztalnia. Az óvatos és lassan döntő Merkel végül Orbán kormánya mellett döntött, és többé-kevésbé megszületett a politikai döntés az Európai Unióban: Magyarország normális ország, nincs „magyar ügy”. Ennek megfelelően február végén egyértelművé vált, hogy Németország és személyesen Merkel kancellár garanciája mellett Van Rompuy nem tűzi napirendre a „magyar ügyet” az Európa Tanácsban, illetve az Európai Bizottság – a vonakodó Barroso és Rehn, illetve Reding és Kroes biztosok ellenében – Magyarországot kiengedi a túlzottdeficit-eljárás alól, és nem vizsgálja tovább jogállami problémáit.

Normális ország normális kormánya és normális miniszterelnöke ilyenkor örömünnepet ül, és betartja, amit ígért. De mi nem vagyunk normális ország. Nincs normális kormányunk. Nincs normális miniszterelnökünk. Orbán azonnal megszegte adott szavát. Nekifogott a negyedik alkotmánymódosításnak. Nekirontott a szolgáltatóknak a rezsicsökkentés érdekében. A döbbent Merkel megtanulhatta, soha ne bízz a magyar kormányban. Soha ne vállalj garanciát! Be fognak csapni, vissza fognak élni a bizalmaddal! Pillanatokon belül kiderült, hogy van „magyar ügy”.

Orbán – belpolitikailag érthető módon – addig akart kétharmaddal alkotmányozni, amíg volt biztos kétharmada. És az alkotmányozás révén le akarta verni a jobbközép ellenfelek – Ádertől Stumpfig tartó – lázadását, biztosítani kívánta a jobboldali egységet a választásokra. Továbbá egyetlen megrendítő ütéssel, a rezsicsökkentéssel, ki akarta ütni az ellenzéket a választások előtt egy évvel. Belpolitikailag tökéletesen sikeres akcióját nem hajthatta végre külpolitikai fordulat nélkül. Fölmérte, hogy a belpolitikai haszon messze felülmúlja a külpolitikai költséget. Legfeljebb benn tartanak a megfigyelési eljárásban és vizsgálódnak a demokráciánk kapcsán! Mondd már! Ordítoznak, majd abbahagyják! Nincs komoly szankcionálási lehetőség a kezükben. Nem fognak kizárni az EU-ból, se az alapokból, és nem vonják meg a szavazati jogunkat. Merkel pedig nem ér rá velünk foglalkozni. Béna kacsa. Ha 2014-ben nyerek, a realista németek velem fognak tárgyalni, és nem az ellenzékkel.

A német politika hatalmas hajója azonban fordulatot vett. Orbán Viktor, a jobboldali kormány nemcsak minden bizalmat elvesztett, de a barát-ellenfél megosztásban átkerült az ellenfél térfélre. Az Obama-adminisztráció már korábban az Orbán-kormány ellenében döntött. Ma nincs se kis-, se nagyhatalom a magyar kormány mellett. Becsaptunk mindenkit, hazudtunk mindenkinek. Nincs szerződés, adott szó, amit Orbán betartott volna. Ezért könnyen lehet, hogy az EU felülvizsgálja korábbi belső döntését, és nem lát okot a túlzottdeficit-eljárás és a demokráciavizsgálat elhagyására.

A német és az európai politika bizonyosan új utakra indul az őszi választások után. De egy bizonyos: az Orbán-kormány nem illik bele az európai világba. És Nyugaton a helyzet változóban.

A döbbent Merkel megtanulhatta, soha ne bízz a magyar kormányban