Aki esetleg nem értené, hogy mi az a munkaalapú állam, mert például évek óta munkanélküli, annak legyen elég annyi, hogy ezután már szociálisan temetkezni is csak úgy lehet, ha előtte a hozzátartozók megássák a megboldogult sírját, azaz effektíve munkát végeznek az ingyenes állami sírhely ellenértékeként; e lap pénteki számában Tóth Ákos ezt érzékletesen bemutatta.

Igen ám, de odáig el kell jutni. Sajnos Magyarországon ma még liberális felfuvalkodottságból kifolyólag vagy csak puszta beidegződésből úgy hal meg az emberek többsége, hogy előtte beteg volt. Ez azért tarthatatlan állapot, mert a beteg ember, mint tudjuk, improduktív, azaz nem dolgozik, nem hoz létre értéket, nem vesz részt a nemzeti együttműködés rendszerében, sőt feltartja a környezetét, vizet kér, panaszkodik, hörög, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, beadja a kulcsot.

Ezért örül az ember lelke, amikor azt olvassa a Hirhatar.hu portálon a Rokkant Számkivetettek Társaságának szervezőjével, Szalai Józseffel készített interjúban, hogy vannak olyan cégek, amelyek rokkantakat foglalkoztatnak, de végre nem portásként meg kisegítőként, hanem igazi, kőkemény, férfias munkával látják el őket. Tud olyan budaörsi cégről, ahol a regisztrált rokkantakat a hűtőházban árupakolásra használják, mínusz 20 fokban hajladoznak, ráadásul napi nyolc órában az engedélyezett hat helyett, ami azért is jó, de ezt már mi tesszük hozzá, mert ilyen alacsony hőfokon a munkaerő kevésbé érzékeny a fájdalmakra, mentálisan pedig akár hegymászónak is érezheti magát a Csomolungma egyik kiszögellésén, ami szinte szárnyakat ad a továbbiakhoz.

Mielőtt bárki kizsákmányolásról, rusztikusabban szólva világnagy kibaszásról beszélne, jelezzük, hogy a rokkant csak három hónapig élvezi a hűtőház közérzetjavító hatását, utána kirúgják. Az Európai Unió minden egyes rokkant foglalkoztatása után fejpénzt fizet – eddig csaknem 30 milliárd forintot folyósítottak a rokkantak foglalkoztatási rehabilitációjára –, ám, mondja Szalai József, „úgy tudni, ezt a pénzt a mai napig nem fordították munkahelyteremtésre. Ha fölvesz egy cég egy regisztrált rokkantat, akkor kap utána az uniótól pénzt, és miután a dolog célja az, hogy ezt a pénzt fölvegye, 3 hónapig dolgoztatják, majd kirúgják, és újabbakat vesznek fel.”

Nem lehet nem észrevenni a tendenciát, hogy még pár év, netán csak pár hónap, és Magyarország valóságos rehabilitációs paradicsom lesz, külföldi szakmunkások járnak majd ide irigykedni, átkozva azt a napot, amikor egészségesen jöttek a világra, s azóta se érte őket egyetlen maradandó sérülést okozó baleset se, de még a látásuk, hallásuk, szívük, cukruk stb. is, úgy-ahogy rendben. Ráadásul a magyar rendszerben a csalás eleve kizárva. Annyira munkaalapú ugyanis a rokkantak jövőjéről döntő szakbizottságok munkája is, hogy az az ember, aki 40 százalékosnál alacsonyabb rokkantsági fokozatba kerül, például, mert majdnem mind a négy végtagja megvan, munkaképesnek minősül, s úgy bánnak vele, mint makkegészséges embertársaival; ennek megfelelően lesz majd esélye is elhelyezkedni a nyílt munkaerőpiacon.

No, ez az a garnitúra, amelyik sopánkodás helyett jobban tenné, ha szép lassan hozzákezdene saját sírja munkaalapú megásásához.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa