A Médiatanács szerény mértékű pénzbüntetést szabott ki egy rasszista uszítást terjesztő napilapra az úgynevezett médiaalkotmány megsértése miatt. Ez nagyjából olyan, mintha a PSZÁF pénzbüntetésre ítélne pénzintézetben tanúsított helytelen magatartás miatt egy bankrablót. 

Egy ilyen megoldás kettős haszonnal járna a hatalom és a vele szövetséges bankrabló szempontjából. Egyrészt azt a látszatot keltené, mintha érdemben büntetnék a bankrablást, másrészt igazolást adna rá, hogy azontúl a „helytelen magatartás” gumifogalma alapján fenyegessék és fosztogassák a nekik nem tetsző ártatlanokat. A Médiatanács mostani „úttörő” pénzbüntetése is ilyen két, közkárú célt szolgál. Egy elfogadhatatlan büntetési lehetőség elfogadtatását és annak a sajnálatos ténynek az eltakarását, hogy az igazságszolgáltatás szabotálja a gyűlöletre uszítás kivizsgálását és büntetését.

Demokráciában csak a független igazságszolgáltatás büntetheti a szólásszabadság korlátainak átlépését. Ha az állam rendelkezik korlátos javakkal, amelyeket koncesszióba ad, akkor ennek használatát feltételekhez kötheti, és ezen feltételek megsértését szankcionálhatja. S persze szabályozhatja a saját médiáját is. A Fidesz pártállami médiaszabályozása azonban kiterjeszti egy pártkáderek által uralt hatóság büntető hatalmát az államtól független médiára is. Ez gyalázat. Akkor is, ha társszabályozással társítják, és akkor is, ha az alkalmazását egy időre jegelik. A lényeg a lehetőség, mert abból következik a demokráciában tűrhetetlen fenyegetettség.

A „médiaalkotmány” szigorúbban korlátozza a szólásszabadságot, mint a Btk. A most büntetett írás azonban a Btk. 269. §-a szerint is büntetést érdemel. A kormánypárti napilap vezércikke szerint a magyarországi cigány kisebbség jelentős része „állat”, „Állatok meg ne legyenek. (...) Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!” Ez egyértelmű: a cikk arra szólít föl, hogy bármilyen módszerrel, haladéktalanul fosszák meg a létezéstől egy több mint félmilliós magyarországi kisebbség jelentős részét, azaz több százezer embert. A 269. § szerint „Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Gyűlöletre pedig az uszít, aki másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel.

Annál egyértelműbben már nem lehet aktív gyűlöletre ingerelni, mint ahogy az idézett firkász ingerel. Sem ő, sem a fölingereltek nem tehetnek arról, hogy a százezrek eltüntetése momentán nem áll módjukban. A közhiedelemmel ellentétben az Alkotmánybíróság szerint sem föltétele a gyűlöletre uszítás megállapításának a tettlegesség bekövetkezése, csak annak veszélye. A veszély meglehetősen nyilvánvaló, az ügyészség tehát alaptalanul utasította el a cikkel kapcsolatos feljelentést.

A százezreket érintő uszítás ürügye egy olyan brutális gyilkosság volt, amilyenből évente pár tucatot követnek el, ráadásul a sajtóból ismert esetek többségében az elkövetőknek semmi közük ahhoz a kisebbséghez, amely ellen a firkász uszít. Ezen az alapon a többség ellen is uszíthatna. A jelentős szavazótáborral rendelkező, náci jellegű párt elnöke egy úgyszintén büntetlenül maradt uszító beszédében az utcán járkáló potenciális cigány gyilkosok tízezreiről beszélt. A kormánypárt vezetőinek és tömegeinek tüntető szeretetétől övezett firkász egy nagyságrenddel túltett rajta. Nem véletlen, hogy ő egy korábbi írásában Imrédy Bélát állította követendő példaképként a magyar ifjúság elé. Aki a leghevesebben követelte 1944-ben sok százezer magyar állampolgár azonnali és végleges eltüntetését. Sikerrel.

Ahonnan az ügy indult: a szigethalmi diszkó, egy késelés helyszíne