Első hallásra kevés valószínűtlenebb színpadi vállalkozás létezik, mint Tomás Sedlaceké: a fiatal kora ellenére világhírű alternatív közgazdász ugyanis nem kisebb témát, mint az egyetemes közgazdaságtani gondolkodás történetét vitte színpadra. Ha ez nem hangozna elég meghökkentően, úgy a folytatás annál inkább: Sedlacek a komoly témát félig megírt, félig improvizált humoros jelenetekkel vázolja fel. Mindezt rapbetétekkel, táncjelenetekkel színesíti, amelyeket az inkább prágai bohémre, mint a Cseh Nemzeti Bankvezető makroközgazdászára emlékeztető Sedlacek együtt lejt a másik két szereplővel.

A visszafogott Szilágyi Lenke óriás hegyekre mászik, az örökké vibráló Varnus Xavér ősrégi filmeket nézeget. A Beszélő szerkesztősége és egy torontói dzesszklub is szóba került a fotó- és az orgonaművész találkozásán. Az is kiderül: vajon áldás vagy átok az internet és a digitális technika, és hogy vajon mikor kell elmenni Magyarországról. Páros interjú

Bár pontos statisztikák nem állnak rendelkezésre, valószínűleg Sandro Veronesi az egyetlen olyan milliárdos, aki karrierjét harisnyaárusként kezdte. Veronesi ma a Calzedonia-csoport elnök-vezérigazgatója, amely Európa piacvezető fürdőruhamárkája mellett a fehérneműket gyártó Intimissimit, a lezser öltözékeket forgalmazó Tezenist és a kötött anyagú kiegészítőket áruló Falconerit is magában foglalja.

Ki nem radikális, aki művész?! Aki nem akar alapvetően változtatni a kánonon, minek alkotna? Mégis van létjogosultsága „radikális művészi megnyilvánulásokra” építeni egy tárlatot.

A kiszivárgott levél több személyt is megjelöl, mint a helyi Fidesz által támogatott pályázókat. Az összes ilyen név szerepel a nyertesek listáján.

Mostanában többször is úgy alakult, hogy amikor este ottfelejtem magam a tévé előtt, menyasszonyi ruhás szörnyek, magukból kivetkőző nők támadnak rám orvul. Sikongatnak és ájuldoznak, hisztiznek, magukból kikelnek, sírnak és kacagnak, az idegösszeomlás szélén táncikálnak, egyszóval megbolondulnak.

Nemrég kezembe akadt egy jó pár éve, még az MSZP–SZDSZ kormányzása idején írt cikkem, amelyben az energiaszolgáltatók extraprofitjára és a vadul növekvő háztartási rezsiköltségekre hivatkozva azt javasoltam, hogy a kormány vizsgálja meg a közműszolgáltatók árképzési politikáját.

Egy holland tinédzser ötletes módszert talált ki, hogyan lehetne megszabadítani a tengereket azoktól a hatalmas szemétszigetektől, amelyek jórészt az ember által kidobott, az óceánok közepén hányódó óriási lebegő hulladékmezőkhöz sodródott műanyagokból állnak.

A magyar kultúrának nevezett siralomvölgyből fel-feltörő jajszó a héten elérte a Politikatörténeti Intézet konferenciatermét is. Nem először. Ugyanoda, ugyanazok a szervezők – a Politikatörténeti Alapítvány és a Minerva Alapítvány – tavaly ugyancsak összetrombitáltak egy hosszú sor vezető értelmiségit a kultúra állapotáról beszélgetni, ám mint utóbb megállapították: a helyzet azóta sem javult. Mélységesen egyetértünk.

Elvtársaim! Észnél vagytok? Meddig csináljátok még ezt? Ültök magatokba roskadtan, ernyedten, hitetlenül. Minek pumpáljátok akkor még mindig a szíveteket? Tudjátok, már pontosan tudjátok, mik történtek a mi forradalmi társadalmunkban, milyen bűnökbe keveredtünk. Meddig akarjátok még magyarázni a mi eszünkkel felfoghatatlant? Jót reméltünk, elhittük, csináltuk, becsaptak minket, elhittük, becsaptunk másokat. A lényeg, hogy nem mi voltunk a gyilkosok. Azok úgyse bűnhődnek, mert örökre az a feladatuk, hogy büntessenek.

Még emlékszem a ferrarai izraelita temetőre. Kicsit nehéz volt megtalálni az utat, aztán meg elbizonytalanodott az ember, itt nem szokás, úgy látszik, a holtakat zavarni, bezárt vaskapu áll az utca végében. De ahol nagykapu van, ott kicsi is. Igaz, az is be van zárva, de legalább csengő van mellette, egy macskás nyanya nyitott ajtót.

Mit tehet egy rendes nagyapa, amikor kisüt a nap? Hát állatkertbe viszi az unokáját – hiszen erre készül unokakora óta. És most megjelent egy öszszeállítás, benne negyvenegy állatos ajánlattal, köztük még látványméhészet, sőt vidrapark is van. Egyre könnyebb a nagyszülők dolga.

A magyar lakosság túlnyomó többsége leginkább a tévéből, a rádióból és különösen a legutóbbi időkben az országot beterítő góliát plakátokról értesül „Pártunk és Kormányunk dicső tetteiről”. Igen, ez az egyetlen ország Európában – de lehet, hogy az egész földkerekségen –, ahol a világgazdasági válság leküzdésére megtalálták az egyik „csodaszert”, a 10–30 százalék közötti rezsicsökkentést.

Ha valaki Jovián György festőművész alkotóterébe lép, egy valótlan világban, egy igazi műteremben találja magát. Ahogy a fotóriport készült, amint a Láng című képen – mely egy 2009-es párizsi ihletésű festmény – közönyös arccal végignézett, maga a festmény kívánta úgy, sőt kikövetel- te magának, hogy részese legyen a portrésorozatnak.

Ma is vannak évtizedeken átnyúló iskolai, kollégiumikapcsolatok. Összetartja őket a mutyi és a fortélyos félelem. Kodály Zoltán, Szirmai Albert, Jakobi Viktor, Kálmán Imre, Weiner Leó is osztálytársak voltak. Más ízlésű, különbözőtemperamentumú művészek. Egyszerre indultak a világhír felé. És egyszerre fogyott el körülöttük itthon a levegő.

A ciprusi, nem védett nagybetétek mintegy hatvanszázalékos megnyirbálása után joggal merülhet fel a kérdés: hol érzi magát a lakossági megtakarítás vagy a vállalati tőke a lehető legnagyobb biztonságban? Ehhez ad iránytűt a Bloomberg hírügynökség legfrissebb felmérése, amely a legerősebb, legmegbízhatóbb bankokat veszi számba.

Majd tíz év után orosz külügyminiszter járt hazánkban. A szakma szabályai szerint tájékoztatta a közvéleményt a kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdésekről, és külön kitért arra, hogy mennyire pozitív fejleménynek tartja az orosz nyelv iránt megnyilvánuló magyarországi érdeklődést.

„Fórum – összefogás a kortárs művészetért” feliratú molinó alatt húsz civil aktivista – többségében művészhallgató – csütörtök délelőtt bevonult a Művészetek Palotájába, majd elfoglalta a Ludwig Múzeum lépcsőjét. Az akció szervezői azzal érveltek, hogy elfogadhatatlannak tartják az információk titkosítását és a transzparencia hiányát a budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum aktuális igazgatói pályázata kapcsán.

A némafilm tulajdonképpen soha nem volt néma. A kávéházakban, szállodahallokban megtűrt ősmozik azonnal kihasználták az amúgy is ott lévő zongora lehetőségét: hozzáillő dallamok kísérték a villódzó képsorokat. Pattogó ritmus a tortacsatához, lassítás a csókhoz közeledve, szomorú crescendo a melodramatikus véghez.

A WPC évtizedét éljük. Az időjárásnak és víznek ellenálló fa-műanyag kompozit (wood-plastic composite) eddig leginkább az építőiparban terjedt el: teraszok, falburkolatok, zajvédő panelek, újabban ablakkeretek készülnek belőle. És hangszerek.