Nem kifejezett boszorkány, nem ült a vállán a kandúr, meg mosolygott is kicsit, nevet íratott a könyvbe, fejfedőt adott, tessék menni.

Üres temető, nagy zöld területekkel a közepén, kevés sír. A kevés között viszont hármon is magyar a név, ki tudja, mikor jöttek, jöttek-e vagy menekültek, a nevük mindenesetre nem asszimilálódott. Ernest Nádasi, mondja a felirat a száraz levelek alatt, Giovanni Pintér és felesége. Mind a tízes években születtek, és még a XX. század lepergése előtt haltak meg. Ladislao Deutsch, alighanem vele is tudtunk volna magyarul beszélgetni, biztosan Laci volt valaha, nem jut eszembe senki, akit Ladislaónak hívnak, és a Wikipédiának is csak három ötlete van, abból az egyik Kubala.

Mintha nem a halálról, hanem az életről szólna ez a temető, talán mert annyira tágas, talán mert a macskás nyanya is átvág a gyepen, vizet enged a kerti csapból a kannájába, és öntözni kezdi a növényeket, nem kell fejet hajtania a nagy körforgást látva, hiszen benne vagyunk, nem fogunk magunk előtt tisztelegni.

A város katolikus temetője persze hatalmas, zsúfolt, folyamatosan renoválni kell, alig férnek a közrendű halottak el benne. A kiemelkedőknek külön kriptájuk van, dús örökzöldek között, akkora térségek közepén, mintha a Széchenyi téren volnának, Deák Ferenc helyén. Szobrot nem emelt nekik a hálás utókor, mert nem voltmiért, a vagyonukon kívül nem voltmás dicső tulajdonságuk, őrizhetik hát elegáns elzárkózásukat, senki nem gázol át a zöld térségeken, hogy elolvassa szent neveiket, legyetek boldogok, hogy most is különterem jár nektek, saját páholy, törzsasztal.

A köznapi sírokon viszont szeretik az arcképeket, régi fényképeket rögzítenek a márványokra, ilyen volt, ha érdekel, kedves látogató, ilyen volt, unoka, aki már nem emlékezhetsz rá. Boldog ország: csupa idős ember fényképe van a sírokon, és hiába állok meg meghatódni egy fehér koszorús lányka előtt, hogy végre a szerelem halottjára találtam, a kivonás elvégzése után kiderül, hogy ő is hosszú életet kapott, csak szerette volna, ha inkább a barna hajú állapotára emlékeznénk. A többiek azonban nem voltak ennyire előrelátók, a rokonok pedig nyilván nem is sokat gondolkodtak ezen, friss fényképeket választottak, nekik a kedves halott ilyen volt, ritkuló hajú, ráncos, bibircsókos, így szerettük.

A kérdés már csak az, hogy jól van-e ez így. Az embereket nem fénykorukban, hanem hanyatláskori állapotukban kell elveszítenünk, és így is kell emlékeznünk rájuk? Aki ifjú szívekben ifjúként akar élni, az kénytelen fiatalon meghalni, különben menthetetlenül bácsiként meg néniként fognak emlékezni rá azok, akik még egyáltalán emlékeznek? Aztán már csak látják, ez is öreganyám, az is öregapám, hol a különbség?

A saját halottamra gondolok, vajon öregedett-e azóta, hogy húsz éve rácementezték a fedőlapot? Hozzáadtam az arcához az eltelt időt, őszítettem a haját, vastagítottam a szemüvegét, hajlítottam a hátát, lassítottam a lépését? Vagy hagytam változatlannak, hagytam meghalni?

Fiatalítottam? Arra az arcára gondolok, amikor lenézett rám, szőke óriás, barna nadrágban, fehér ingben, kopogós cipőben, fogta a kezem, én pedig azt kérdeztem: hány éves vagy? 39, felelte. Én meg öt, de ezt csak most mondom.

Próbálom gyorsan behozni, amit elmulasztottam, most 83, de jól tartja magát. Ma már lassabban tologatja a fűnyíró gépet, kalapot tesz a fejére a nap ellen, és reméli, hogy lesz még 123 is. Persze nem ő reméli. Én remélem.

FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

05. 17.

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND: Radócon (Radauti), az egykorvolt Monarchia legszélén született író, lapunk munkatársa. Semmi kis életek című regénye 2011-ben jelent meg a Libri Kiadónál.

05. 24.

LÁNGH JÚLIA: Négy országban tízféle foglalkozás után írt néhány könyvet, az utolsó: Párizs fű alatt, Magvető, 2009.

05. 31.

KISS NOÉMI: Író, kritikus. Rongyos ékszerdoboz címmel könyvet írt Kelet-Európáról. Ikeranya című novelláskötete a tavasszal várható a Magvető Kiadónál.