S amilyen mértékben lehetséges, hatalmánál fogva mérsékelje a további áremeléseket. Bár akkoriban még betöltöttem ilyen-olyan funkciókat az MSZP-ben, felvetésem semmilyen megjegyzést, még egy lenéző elutasítást sem váltott ki a „tulajdon szentségét” thatcheri elszántsággal hirdető vezetéstől. Ezen túlmenően: kiváló közgazdászok tanulmányai nyomán többen feszegettük a szocialista párton belül és olykor írásainkban azt is, hogy Magyarországon a külföldi tulajdonban levő bankok aránytalanul kevés közterhet fizetnek, s a kormánynak joga és lehetősége lenne ezen változtatni. Informális válasz erre érkezett, eszerint a külföldi bankok a legenyhébb állami beavatkozás esetén is totális csődbe dönthetik Magyarországot.

Néhány évvel később a Fidesz közérzetjavító programjait jelentős mértékben a bankok megsarcolására és újabban a rezsiköltségek hatósági csökkentésére alapozta, ami láthatóan tartós népszerűséget hozott az Orbán-kormánynak. A meg nem történt dolgokon utólag kár keseregni, de a jövő szempontjából mégis érdemes elgondolkodni azon, mi lett volna, ha szocialista többségű kormány mérsékli központilag a rezsiköltségeket, növeli meg a bankszektor adóját, és az így befolyó pénzből segíti a leszakadó régiókat. Természetesen finomabb eszközökkel, a döntések előtt szakszerűen megvizsgálva azt a mértéket, amely mellett a rezsicsökkentés és az adóemelés még nem veszélyezteti a szolgáltatók és a bankok üzemszerű működését. A tények mindenesetre azt mutatják, hogy egyik szektor sem halt volna bele egy, a jelenleginél átgondoltabb operációba. Nem a lehetőség hiányzott, hanem az elszánás. Annak belátása, hogy a demokratikus állam kiemelt kötelessége a kiszolgáltatott társadalmi rétegek érdekeinek képviselete a nagy hatalmú gazdasági és pénzügyi vállalkozásokkal szemben. S az államnak a magántőkét éppúgy szabályoznia kell, mint mondjuk a forgalmat az autópályán. Aki 2010-ben elfordult a szocialistáktól, az döntően azért tette ezt, mert úgy látta, hogy az MSZP lényegében a nagytőke érdekeit szolgálja. Ez csak részben volt igaz, a legszegényebbek és a leggazdagabbak közti jövedelmi olló például kisebb lett az MSZP kormányzása idején, sok jó történt a leszakadt mikrorégiók érdekében is, de erről még az érintetteket sem mindig sikerült meggyőzni.

Az Orbán-kormány leváltására törekvő baloldali, demokratikus erők energiáját – kimondva vagy kimondatlanul – jó ideje a közös miniszterelnök személyének kiválasztása köti le. Mind Medgyessy Péter, mind Gyurcsány Ferenc (ő persze már miniszterelnökként) jó másfél évvel a megnyert választások előtt lett többé-kevésbé hivatalos jelölt, Horn Gyula pedig közel négy éven keresztül készíthette fel vezetőként pártját a megmérettetésre. Most, kevesebb, mint egy évvel a választások előtt, még a jelölt megnevezésének időpontja sincs kitűzve. S az sem titok, hogy elég kemény a színfalak mögötti versengés a potenciális jelöltek és holdudvaraik között. Az udvarias tiszteletköröket elhagyva úgy tapasztalom, hogy a baloldali érzelműek szerint Bajnai Gordonnak nagyobb esélye lenne választásokat nyerni, de nagy kérdés, hogy kormányfőként nem térne-e vissza a szociálliberális koalíció erősen tőkebarát politikájához. Mert ha igen, akkor a szocialista pártra újabb bukás és erkölcsi széthullás várna.Másfelől Mesterházy Attila baloldalibb megnyilatkozásai mögül még nem rajzolódik ki az a tapasztalt csapat és ütős program, amely betonbiztos garancia lehetne arra, hogy az új kabinet sikeresen kormányoz majd.

S nem elég egy közös miniszterelnök-jelöltben megegyezni, az ország százhat egyéni választókörzetében is meg kell találni azt az embert, akit a többi potenciális jelölt (volt képviselők, polgármesterek, helyi potentátok) és az ellenzéki érzelmű szavazók (szocialisták, liberálisok, környezetvédők, mérsékelt konzervatívok) őszintén támogatni tudnak. Véleményem szerint ez még sokkal nehezebb lesz, mint a miniszterelnök-jelölt megnevezése. Szinte emberfeletti bölcsesség és belátás kell hozzá sok ezer politikustól és több millió választótól. S nem lesz elég a központból „leszólni” egy jelölt mellett, hiszen ha nincs kölcsönös bizalom, akkor az új szabályok alapján a sértődötteknek nagyon könnyű lesz harmadik vagy sokadik jelöltként elindulni, szétrobbantva ezzel a demokratikus erők összefogását.

Választások előtt szinte kötelező gyakorlat hosszú programokat írni. 2014-re az ellenzéki erők sikeréhez ennél mégis fontosabbnak érzem, hogy az egy plusz százhat közös jelölt (és a mögöttük álló pártok, mozgalmak) egyezzenek meg húsz-huszonöt egymondatos kötelezettségvállalásban. Ez a maximum egyoldalas káté egyértelműen és számon kérhetően rögzítené, hogy a demokratikus pártok és jelöltek milyen alapvető változásokat hajtanának végre győzelmük esetén. Úgy hiszem, hogy egy ilyen káté összeállítása nem is lenne nehezebb a közös jelöltek kiválasztásánál. Az elmúlt három évben megvont, vagy meggyengített szabadságjogok helyreállításában minden demokratikus erő egyetért. Nagy előny, hogy a liberális közönség támogatását élvező kisebb pártok (LMP, PM) az egykori SZDSZ neoliberális vonalával szemben egyértelműen baloldali gazdaságpolitikát képviselnek, ami nincs ellenére a szocialista szavazóknak sem. Ha a konszenzus a liberális szabadságjogok és a szocialista-ökoszociális gazdaságpolitika körül alakul ki, akkor már csak arra kell vigyázni, hogy a program egyszerre legyen patrióta és Európa-barát.

Meggyőződésem szerint a legrövidebb ellenzéki nyilatkozatnak is öt alapvető kérdéssel kellene foglalkoznia. Az első „csomag” a Fidesz által megvont szabadságjogok helyreállítását és esetleges kiterjesztését rögzítené. A másodikban a Fidesz által meglopott milliók kártérítésének módját kell leírni. A harmadikban, ha csak egy-két mondatban is, azt kellene kimondani, hogy az MSZP–SZDSZ-kormányok politikájából mi az, amihez semmiképp sem szabad visszatérni. A negyedikben arról kellene beszélni, hogy a Fidesz kezdeményezései közül melyeket kívánja az új kormány – természetesen kijavítva és Európa-konformra igazítva – fenntartani. Végül az ötödikben azokat az alapvető, új vállalásokat lehetne felsorolni, amelyekkel a kormány egy igazságosabb és szociálisabb Magyarország felépítését alapozná meg. Ahogy a jelöltek kiválasztásánál, úgy e káté pontjainak megfogalmazásánál is arra van szükség, hogy a kisebbségben maradókkal, az engedni kényszerülőkkel az akaratukat sikeresebben érvényesítők minél nagyvonalúbbak legyenek. Ha a demokratikus erők Orbán Viktor előtt egymást is le akarják győzni, akkor egészen biztosan veszíteni fognak, fogunk 2014-ben is.