Mindennek pedig egyszerű oka van: férjhez készülnek menni épp.

Egész televíziós iparág épült erre a különös lelkiállapotra, amelyet – úgy tartják – rengeteg nőtársunk átél élete egy adott szakaszában. Higgadt bölcsészek, pragmatikus fogorvosok, agyafúrt jogászok ugyanúgy beleesnek ebbe a csapdába, mint józan eszű tehenészlányok, két lábbal a földön járó bolti eladók, sztoikus nyugalmú matyó mintahímzők.

Már a Négy esküvő című sorozatnál sem értettem, miként lehet tévéműsor egy lagziból. Azt pedig külön sérelmeztem, hogy kedvenc filmem, a Négy esküvő, egy temetés címét félig lenyúlták. De vajon hogyan lehet pontozni egy esküvőt a helyszín, a ruha, az ételek, a hangulat alapján? Miként lehet ebből verseny? Rántott húsos ebéd nyolc pont, birkapörköltes kilenc, ha meg svédasztal van, akkor kettő? S a ruhák? Akinek bejön a habos-babos-fodros, az tízet ad, aki meg a minimalistát szereti, az hármat? Elképzeltem, ahogyan turbékoló jegyespárok ülnek otthon a konyhaasztalnál, és azon tanakodnak, benevezzenek-e ebbe a vetélkedőbe, amelynek jutalma egy „álomutazás”. Büntetése viszont, hogy ország-világ azt stíröli, hány hurka buggyan ki a hasunkon az odafeszített merevítőtől, van-e pattanás jövendőbeli férjünk homlokán, aki ráadásul az ünnepi zakót, frakkot, szmokingot nagyjából annyi természetességgel viseli, mint amennyi trágyaszag egy milkás tehénbe szorult. Nagy totálban mutatják, miként izzad keresztanyánk a táncparketten, s hogyan önt fel a garatra nagybátyánk, nem, nem a valóság nevű, hanem az életszagú, akinek lelki egyensúlyát amúgy is felborítja a jelenlévő kamera, meg a vele járó „benne leszek a tévében” effektus. Persze, elfogadom, hogy van, akinek megér ennyit egy kilátásba helyezett thaiföldi utazás, ha nekem kéne választanom, inkább a zsóry fürdő, de felhajtás nélkül.

Még jó, hogy nem kell.

A tengeren túl azonban mostanság már nemcsak a menyegző válik közprédává, hanem az odavezető út is. Van már külön sorozata az esküvői tortakölteményeknek, amely bevallom, még le is köt. Bár sosem próbálkoznék itthon tengerjáró alakú vagy épp tigriscsíkoktól burjánzó marcipános műremekkel, hisz beletört a bicskám egy egyszerű fényképezőgép formájúba is, de azért jó látni, hogyan lesz a tésztából, a krémből, a cukormasszából majdnem szoborkompozíció.

S épült műsorfolyam a ruhapróbákra is. Ez már meredekebb, főként, amikor egy egész család tobzódik a próbafülke előtt, és a leendő ara borzalmasnál borzalmasabb, merev, kényelmetlen és giccses ruhákban bújik elő. Szegény örömapa szeme pedig rendre könnybe lábad, bár nem tudni, hogy a részvéttől vagy a büszkeségtől-e.

Ám az, hogy a nők nagyobb szenvedéllyel beszélnek az „igazi” megtalálásáról, ha a menyasszonyi ruháról van szó, mint amennyi érzelemmel azt a szegény hülyét említik, aki pár hét múlva oltár elé vezeti őket, miközben addig is tűri minden érzelmi kitörésüket – nos, ez jó tanulság, s talán a valódi üzenete az ilyen jellegű tévéműsoroknak.

Olyasfajta tükör, amelybe még nézőként is kínos belenézni.