A kétnapos – tegnap a mecenatúráról szóló polémiával zárt – „Újratervezés a kultúrában –2014” címet viselő összejövetelen elsőként György Péter előadását hallgathatták és vitathatták meg az egybegyűltek, tehát Szilágyi Ákos költő és esztéta, Schilling Árpád rendező, Vida Gábor marosvásárhelyi író és Bagi Zsolt filozófiatörténész plusz az ugyancsak felkészült közönség. A tetthelyen „Az ellenállás kultúrája” címet kapott eszmefuttatásában György mindenekelőtt a 20-as évekből átemelt, friss virágzatba borított, nemzetállami hagyományokra épülő állami kultúrpolitikát – más, helyszíni megfogalmazásban „össznemzeti giccset”, avagy „állami népművészetet” ostorozta kíméletlenül, kontrapunktként az ún. konszenzuális művészetet hozva elő, amelynek veleje, hogy az alkotó a társadalom szegényebb rétegeire nem befogadóként tekint, hanem alkotótársként, valamint az előbbivel pont ellentétben lentről, spontán építkezik. Ez az irányzat Magyarországon sajnos még nem létezik – állapította meg az esztéta, amivel volt, aki nem értett egyet, sőt szinte sértetten figyelmeztetett: dehogynem létezik, ott van például a Krétakör színház vagy a KÁVA műhely, amely pont ezen mesterkedik, sikerrel.

A beszélgetésben megállapítást nyert, hogy a hivatalos vonal azért olyan sikeres, mert részben a trianoni sebekre bazíroz, részben pedig nincs más, ami kitöltse a vákuumot. De szóba került a határon túlra irányuló kultúrpolitika is: ennek örvén többek között megtudhattuk, hogy államunk nemigen támogatja az erdélyi kortárs irodalmat, következésképpen nincs olyan erdélyi kiadó, amely Magyarországon sikeres lenne, de még egy valamirevaló magyar nyelvű kortárs könyvtár sincs odaát, tehát igen nagy szükség volna a digitalizálásra. A felszólalók abban viszont többnyire egyetértettek, hogy a konszenzuális művészet (nagyobb) térnyerésének legjobb közegei valószínűleg az amatőr színjátszókörök lehetnek, továbbá hogy a kondíciók vigasztalanságáért az értelmiség maga is erősen felelős.

Másodjára a Budapest Obszervatórium igazgatója, Inkei Péter tartott Európára is kitekintő beszámolót – oldalán Tamás Pál szociológussal, Kovács Gézával, a Nemzeti Filharmónia főigazgatójával, Szigeti Lászlóval, a Kalligram kiadó igazgatójával és Feitl István történésszel –, különös tekintettel a kultúrpolitikák evolúciójára és bizonyos honi sajátosságokra.

Sok más mellett rámutatott: a hazai kultúrpolitikába – a kontinens boldogabbik felével ellentétben – még nem épült be igazán a környezetvédelem, az ún. kreatív ágazat (pl. dizájn), emellett súlyos gond, hogy túl sok a rögtönzés, viszont annál kevesebb a kidolgozott program és stratégia; az áttekinthetetlen pénzügyek áttekinthetősége iránti igény kicsi, a milliárdos kiadásokról egy-egy e-mail alapján döntenek, valamint hogy itt van nekünk ez a Magyar Művészeti Akadémia – egy alkotmányba emelt baráti kör. Egy reflektáló felhívta a figyelmet, hogy valójában van itt pénz szépen, a kultúrkiadások terén Európa felső harmadában foglalunk helyet, csak az a baj, hogy ebből a pénzből túl sok megy takarításra és festésre, valamint mostanában a Györgyék által is felemlegetett, a nemzeti identitás erősítését szolgáló „örökségvédelemre”, másképp: a „hagyományépítő-kitaláló iparba”. Így minden egyéb a „futottak még” kategóriába szorul, például a kortárs zene, amely vélhetően Nyugatról érkezik majd, mert honnan máshonnan. Ebben a blokkban is előbukkant a határon túl magyar világ, jelesül Szlovákia, ahol a helyzetet közelről figyelő megszólaló azt tapasztalta, hogy honfitársaink egy igen nagy része számára a honi kultúrát a határon inneni szélsőjobboldali rockzenekarok reprezentálják a leginkább. Építő javaslatként e beszélgetésben az Európa kulturális fővárosa projekt térbeli kiterjesztése és az ország kulturális értelemben vett vízfejtelenítése jött elő leginkább, bár ami az utóbbit illeti, az egyik szereplő szkeptikusan megjegyezte: a mi 100-150 ezres városainkba aligha érdemes nagy ívű projekteket álmodni, tudniillik nincs meg hozzájuk az infrastruktúra.

A politika közbeszól

Az esemény – igen erősre sikeredett – záróakkordjaként Hiller István MSZP-s országgyűlési képviselő, L. Simon László, az Országgyűlés kulturális bizottságának elnöke és Karácsony Gergely PM-es politikus vitatkozott, bár ő Hillerhez és L. Simonhoz képest kevésbé. A felek – L. Simon törvényjavaslata kapcsán, amelynek benyújtásáról saját, szerdai közlése szerint még nem döntött – a pályáztatás nélküli vezetői kinevezésekről fejtették ki a véleményüket először. A fideszes képviselő szerint ez olykor igen hasznos lehet, az ellenzékiek szerint viszont egyáltalán nem. Karácsony ezzel együtt hangsúlyozta, hogy a lényeg mégis csak az, hogy ha valahol vezetőt váltanak, az aktusból az istenért ki ne hagyják a helyi közösségeket, és egyáltalán: kérdés, hogyan lehetne oda eljutni, hogy amit a kultúrintémények kínálnak, garantáltan el is jusson a befogadókhoz. A riposztokkal színesített vitában sok más mellett természetesen szóba került az MMA, az intézményrendszer – főleg a módszertan tekintetében tapasztalható – óriási lemaradása, a független színházak, amelyeket L. Simon szerint nem tartanak éhkoppon, valamint az MMA, amelyről, ugyancsak L. Simon szerint, hiba volna azt állítani, hogy a kultúrpolitika legfőbb szereplője.

Többek között a konszenzuális művészetet hiányolták