Lehet, hogy nem vezet sokra az újabb diplomáciai erőfeszítés sem Szíria ügyében, de nincs más lehetőség, mint ezt is megpróbálni. Az elmúlt bő két évben több mint 70 ezren vesztették életüket a konfliktusban. A nemzetközi diplomáciának kötelessége, hogy minden járható utat bejárjon, és most áttöréssel kecsegtet, hogy Washington és Moszkva együtt kötelezte el magát egy tárgyalásos fórum mellett. 

Ez John Kerry amerikai külügyminiszter az orosz fővárosban tett látogatásának a hozadéka. Ha összejön, még e hónapban nemzetközi konferenciát tarthatnak a lázadók és a kormányerők képviselőinek részvételével. Szó nincs arról, hogy Bassár el-Aszad is részt venne ezen; erre egyrészt nem is lehet számítani, másfelől pedig a rendkívül bonyolult összetételű lázadók asztalhoz sem ülnének ebben az esetben. Áttörés lenne viszont egy átmeneti kormány megalakítása Aszad nélkül.

Sok ez vagy kevés? Azt világosan kell látni: a felek képtelenek voltak egymást legyűrni, így nem mutatkozik rá esély, hogy vége legyen már az öldöklésnek. A korábbi, hurráoptimista nyilatkozatok, miszerint az Aszad-rezsim már tényleg a végét járja, e napig nem igazolódtak be, s inkább a kocsmában kifüggesztett táblára emlékeztetnek: „Holnap mindent ingyen adunk!”. Nagyon úgy néz ki, Aszad magától nem fog eltűnni, legfeljebb visszaszorul egy alavita vezetésű „kiskirályságba” a tengerparti Latakia és Tartusz környékére. Az viszont világos: semmiféle, valamennyire is a demokrácia irányába mutató megoldásnak ő maga nem lehet már a része.

Eddig a diplomácia azon feneklett meg, hogy nem sikerült közös nevezőt találni a Nyugat és Moszkva, Aszad egyik utolsó, bár már vonakodó támogatójának álláspontja között. Utóbbi szem előtt tartja érdekeit (így fegyverüzletét), és ügyel arra, hogy a Nyugat ne játssza be túlságosan a pályát. A Szíria-konferencia terve kiváló figyelemelterelő is akkor, amikor Washington azon tipródik, bizonyítható-e, hogy a szíriai kormányerők vegyi fegyvert vetettek be a lakossággal szemben. Ezt ugyanis maga határozta meg korábban olyan „vörös vonalként”, amelyet Aszad nem léphet át. Carla del Ponte, az ENSZ vizsgálója ellenben azt vetette fel, a felkelők vethettek be szaringázt.

Egy esetleges beavatkozás a vegyi fegyverek ürügyén nem tűnik járható útnak. Túl sok a kétely a szaringázzal kapcsolatban, s az egész emlékeztet 2003 elejére, amikor is az USA az iraki tömegpusztító fegyverekre „ugrott”. Mint kiderült, árnyékra. Van azonban különbség is: akkor a Bush-rendszer alig várta, hogy beavatkozhasson, míg most, az Obama-kormány a legkevésbé sem szeretné egy újabb, bizonytalan kimenetelű háborúban elkötelezni magát, amikor végre kikecmergett az irakiból. Egy „líbiai típusú” megoldást, azaz tényleges rezsimváltás kikényszerítését a lakosság védelmének örve alatt pedig Moszkva nem akar még egyszer látni. Mindennél sokkal járhatóbb a tárgyalásos rendezésnek – legalább a kísérlete.