A bornál hagytuk abba legutóbb, folytassuk a sörrel. Borra sör – mindenkör. Nem tudom hány évtized után talán érdemes újra a magyar sörről beszélni.

A kilencvenes évek elején volt egy kis kocsmaforradalom, berobbantak a nagy nyugati márkák, lehetett Guinnesst, Gössert meg Pilsnert inni, és ittuk is szorgalmasan, örültünk neki. A nagy öröm eltartott pár évig, aztán eluntuk, meg mintha egyre gyatrábbak lettek volna a már itthon gyártott nagy márkák is, a hátcímkéken árpa, komló, sörélesztő és víz mellett megjelentek mindenféle egyéb anyagok: kukoricagríz, aszkorbinsav, cukrok, enzimek, antioxidánsok.

Három-négy nagy söripari multi uralta le a terepet, az SAB az Ászok-Dreher-Pilsner kombóval, a Heineken a Gössertől a Stefflön át a Soproniig tartó márkagyűteménnyel, a belga InBev a Borsodi-Stella-Becks vonalon. Mást már nem is lehetett inni az elmúlt években. Minden kocsma ezek valamelyikével szerződött, kapott érte ingyen napernyőt, hamutartót, pohárkészletet, csapot, cégért, miegyebet.

Aztán néhányan mégis azzal a merész üzleti ötlettel léptek piacra, hogy jó söröket tartanak. A Pivo a Felka utca sarkán, aztán a Sörspecialista (ma már Sörmanufaktúra) a Ganz utcában, és így tovább, ma már hetente nyílik egy újabb, magát általában „kézműves sörözőként” (sic!, egyébként érdekes egybeírási probléma) hirdető hely, nem nagyon törődve azzal az egyáltalán nem mellékes körülménnyel, hogy messze nincs még annyi jó magyar főzdei (hagyjuk már a kézművest!) sör, mint ahányat tartani akarnak.

A szcéna (ennél jobb szót nem tudok rá) központja Kővári Gergő kis sörboltja a Kertész utcában. Nekem ez a város legjobb helye két éve, amióta megnyitotta. Nem kocsma, hanem bolt. Berendezés nincs, csak hat csap, a polcok a palackokkal, egy-két szék, de sokáig csak sörösládákon ültek a betévedők, és Gergő csapol, néha sajátot is, mert egyébként sörfőző, sőt, zseniális sörfőző.

A hely tele van mindennap délután hattól, kilenckor már záróra (nem kocsma ez). És ebben a nemkocsmában ilyen kis brit típusú, hiperdemokratikus kocsmakultúra jött össze. Még hangos vitát sem hallottam soha, ott duruzsol, beszélget bezsúfolódva harminc négyzetméterre negyven ember, a banki középvezetőtől a jobbikos képviselőjelöltön át a cigányzenészig, és mindenféle külföldiek, amerikaiak, németek, angolok, belgák, multitopmenedzser, antiglobalista turbózöld, pesti hipszter, szegedi metálos. És igen, szcéna lett ebből, az egyik főzi már a saját sörét otthon, a másik főzdét nyit, a harmadik komlós desszertet készít (mivel cukrász), a negyedik sörblogot ír, és így tovább.

Majdnem mindennap bemegyek. Ha bemegyek, veszek is egy-két üveg sört persze, de esküszöm, inkább csak azért, hogy lássam a boldog arcokat, hogy odaköszönjek, hogy tíz percre benne lehessek ebben a valamiben, nehezen fogom tudni megmondani, miben. Csodában, persze. Ezen a harminc-negyven négyzetméteren a Kertész utcában valahogy sikerült az élet.