Nem vagyunk egy nagy díjas népség. Jó, szoktunk magunknak dicsekedni, hogy az egy főre eső Nobel, mintha volna valami közünk, pedig nincs, egyrészt, másrészt még csak nem is igaz, és tökmindegy; ténykérdés, hogy nem nagyon tudjuk díjazni magunkat; szeretjük, de nem tudjuk; jön az állam, a Kossuth- meg a többi, és akkor, hogy ki kicsodát klientúr, ki adja vissza a micsodát, ki értesül megdöbbenéssel, értéktelen bizsu lesz hirtelen minden, és akkor a színészek meg a sportolók maradnak, életfogytig, mintha megérdemelték volna. Házunk előtt két kompenz áll. Akkor se vagyunk előrébb, ha versenyszféra: a neokomenista, déli hadseregcsoportos Prima Primissima, pláne az év akármije típusú marketingbohóckodások, kiváló magyar termék meg lehet egy rakás szar lehányva, ha van mögötte elég marketingbüdzsé.

Most mégis itt egy díjazott, aki mellett nem tudok elmenni. A díj maga nem egy Nobel, a neve már mutatja a korlátozott hatókört, és emiatt lesz éppen használható tán: Borászok borásza. És ha valaki borásza a magyar borászoknak, az biztosan a Szentesi Jóska. Per Jóska, persze, mert szinte szomszéd, urambátyám egy világ ez. A kissé újbirodalmira sikeredett wuderschi Rathaus melletti kis utcában, a Mátra utcában van a falu talán utolsó rendeltetésszerűn működő pincéje, a Szentesi Jóskáé. Ide szoknak – ahogy a szaksajtó írná – zarándokolni a mindenféle címeres borbuzik és persze borászok, hogy kóstolhassanak mondjuk egy kis csókaszőlőt, kék bajort, vörös dinkát, valamilyen filoxéravész előtti, ma már nem is létező szőlőfajtát, amit Jóska valami régi könyvből kikeresett, aztán fölkutatott és újratelepített.

„Nem vagyok borász, csak suszter”-ezzel kezdi mindig, pedig ma már nyilvánvaló, hogy a kétezres évek egyik legfontosabb alkotó borászegyénisége, a kézműves (istenem, hogy lehasználták ezt a szót, szerintem már kézműves Túró Rudi is van, ahogy olasz alapanyagból készült kézműves Gelato – ez halál komoly!) és természetes borászkodás mozgalmának meghatározó alakja.

Hordozna mindenféle kemény kelet-európai tanulságot, ha itt leírnánk az életét, de kéne még rá egy-két újságoldal. Egy bekezdésben: a kitelepítést éppen megúszó, kisemmizett sváb család küzd a túlélésért, a génekben hordozza a kapitalizmust, és nem hajlandó tudomásul venni a magántulajdon megszüntetését (eltaknyolását), ahogy lehet, újra földet szereznek, Jóska kocsmát vesz gebinbe, kereskedik, följelentik, elkaszálják, újrakezdi, Szolnokon a katonaság alatt a tiszti klubba kerül pultosnak, a tisztek megtanítják biliárdozni: a rendszerváltás előtt már ő a legnagyobb biliárdkereskedő, játéktermeket nyit, éttermet, és ’98-ban úgy gondolja, hogy ugyan gyerekkorában megutálta a szőlőt és a kapálást, de most készítene egy kis bort, hogy majd megiszogatja a haverjaival, aztán utánaolvasott, tanult, kutatott, dolgozott, és azon kapta magát, hogy van 11 hektárja a Velencei-tónál, meg egy borkereskedése kis, családi pincészetek boraival, a budaörsi pince előtt meg szinte sorban állnak a kadarkáért meg a csókaszőlőért.

Öt éve pezsgőt kezdett készíteni. Megint elővett egy könyvet, látta, hogy Pozsonyban már a XIX. század elején sikeres pezsgőgyár működött, amikor Champagne-ban még csak alakulgattak a híres pezsgőházak, és Magyarország volt a második pezsgőhatalom a franciák mögött. Vett egy pincét Budafokon, és hagyományos módszerrel palackos érlelésű pezsgő gyártásába fogott. Több mint két tucat híres borász dolgoztat nála. Sokat kell még tanulni, a kiesett évtizedeket nem lehet egy-két év alatt behozni – magyarázza mindig szerényen, de határozottan. Dolgozni, tanulni, aztán majd jó lesz. Az egész egyénisége ilyen kristályszerkezet: minden tiszta és világos, direkt, éles és kemény.

Nem itt tartana a magyar kapitalizmus, ha lenne még párezer ilyen kristálysuszterünk.