Huszonnégy éves volt, amikor megírta elementáris hatású könyvét, A néma forradalmat, amelyben leszámol azzal az ezeréves országgal, melyben az „állatoknak jobb soruk van, mint az embereknek”, melyben megkövült a népet a jogból, a közügyekből és az emberi élet lehetőségéből kizáró rend, s amelyben ő, a parasztságból jött író hiába „sikoltja: Igen: egy új Dózsa egy új sereggel!”, mert a népet a nyomorúsága a forradalom helyett mindenféle devianciába hajtja, s ennek csak pusztulás lehet a vége.

Madáchtól választott Kovács mottót: „Megy-é előbbre majdan fajzatom, / Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad / S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?” Kovácsot A néma forradalom miatt izgatásért és nemzetgyalázásért háromhavi letöltendő börtönbüntetésre ítélték. A Márciusi Frontnak Kovács volt a frontembere, aki a perekben, betiltásokban, az Anschluss árnyékában lankadó frontot radikális parasztdemokrata pártként akarta tovább vinni.

Kovács egykori harcostársai sokfelé hajoltak. Matolcsy Mátyás, akivel együtt járták a vidéket, aki A néma forradalmat inspirálta, s aki a per miatt interpellált a parlamentben, nyilas lett. Erdei Ferenc pedig a Parasztpárt kommunista likvidátora. Kovács Imre már 1936-ban is a fasiszták és a kommunisták közé szorult nyomorult, tudatlan, szervezetlen magyarságot féltette.

Sokféle börtönt kipróbált, jelentős szerepe volt az antifasiszta ellenállásban, a békekeresésben, üldözte a Gestapo, bebörtönözték a szovjetek is. 1936-tól folyamatosan a királyi csendőrség célszemélye volt, anyagát örökölte és a fasiszta szervezetek (!) dossziéjába sorolta be a kommunisták által uralt politikai rendőrség.

Akkor emigrált, 1947 végén, amikor már nagyon egyértelmű volt, hogy sokáig nem maradhat a hazájában szabadlábon. Az emigrációban beszállt mindenbe, amit vállalhatónak érzett, bírált mindent, amit bírálhatónak vélt, kiszállt mindenből, amit nem tudott vállalni. Még ha így kertészként vagy gyári munkásként kellett is biztosítania a megélhetését. Mindeközben folyvást kínozta a lelkiismerete, hogy elmenekült a megpróbáltatások elől, kiszállt a hazai sorsközösségből. Tehetetlennek érezte magát, terméketlennek az életét. Sem az emigrációnak, sem a nyugati hatalmaknak, sem önmagának nem tudta megbocsátani, hogy a kommunista önkényuralom ellen nem tették meg mindazt, amit tehettek volna.

Halála előtt egy évvel, 1979-ben jelent meg Magyarország megszállása című könyve, melyben beszámol mindarról, ami 1942 és 1947 között vele és az országgal történt. Ebben kifejti meggyőződését, hogy a magyar jövő „mindannak az ellenkezője, amit” az 1945-ben végleg lezárult „ezerév képvisel és szimbolizál”. Minden kritikája s önkritikája mellett ezt írja önmagáról s mindazokról, akik az „ezerév” és a kommunista megszállás között a magyar polgárosodásért harcoltak: „Lehullottunk valamennyien, mint nemes, büszke búzaszálak a kasza érintésére. Nem mi voltunk törpék, ellenfeleink voltak óriások”. Az a kor elmúlt. A magyar demokrácia mai ellenségei már nem óriások. Ma már csak mi lehetünk törpék. Malomnak törpe barmai.

Kovács Imre 1945 májusában a Nemzeti Parasztpárt ceglédi Dózsa-ünnepségén beszél. Tőle balra Darvas József és Veres Péter ül