Pávakettős
Pikáns, amikor az orosz sajtó aggódik a magyar jegybank függetlenségéért – márpedig a minap erről lehetett olvasni. Az már megszokott, hogy a világsajtó nem fest túl kedvező képet az országról, évek óta így van ez. A Nézőpont Intézet tavaly mintegy négyezer, külföldi lapban megjelent cikket kategorizált, alig hat százalék pozitívat talált. A Policy Solution kutatóinak nyilvántartása szerint a 26 uniós tagországból 15-nek a kormánya hozott nyilvánosságra kritikát hazánkkal szemben. Ezek közül csak négy volt gazdasági természetű, a többi a demokráciát féltette.
A Financial Times minapi szerkesztőségi cikke már odáig megy, hogy Brüsszelnek fel kellene vetnie Magyarország uniós szavazati jogának megvonását. Az Európa Tanács tegnap azt kérte, halasszák el az alaptörvény módosítását, mert még vizsgálja a velencei bizottság – mivel aggályok merültek fel. A legérzékenyebb válaszokat mégis a reálszféra adja. Ahogyan egy német befektető fogalmazott: „A telefonkönyvekből kitörlődött a 36-os körzetszám…” (Ez Magyarországé.)
Orbán Viktor a minap Herman Van Rompuytől fogadókészséget és megértést kért hazánk iránt a kommunista múlt miatt. Az Európai Tanács elnöke (és az EU) azonban valószínűleg más okoknál fogva lesz megértőbb Magyarországgal szemben, mint a külföldi sajtó. Számára a „sikersztori” nem a büszkén tálalt, de kifacsart statisztikákban, az Európának „mintául szolgáló” intézkedésekben vagy a merész jövőképben ölt testet – a viszonylagos belpolitikai stabilitást viszont értékeli. Képes különválasztani, hogy mi nem tetszik neki (nekik), mit tesz szóvá, min vitatkozik (üzen, ír, eljárást indít), és miért hirdet ki „hadiállapotot” (nem teszi).
Orbán is ebben a térben dolgozik: a „szabadságharcból” enged kicsit, támogatja az uniós reformokat, nyárig mindent megtesz a költségvetési deficit tartása érdekében, és ha csak teheti, rámutat, hogy Budapest nem Athén, nem Róma, nem Lisszabon vagy Szófia. Kezelni képes az elégedetlenséget, nincsenek komoly sztrájkok, tüntetések – s bár az embereknek „nem tetszik a rendszer”, átütő, Brüsszelig hangzó jele nincs ennek. Orbán „lapokat ad” az euroszkeptikusoknak, de zár a kilépést szorgalmazók felé. Manőverei sokba kerültek már az „itt állomásozó” külföldi cégeknek, külpolitikája zavaros cikázás az EU-adminisztráció szemében, de olyan viszonylagos belső nyugalmat tud felmutatni, amelyet az unió megbecsül, ezért kénytelen-kelletlen befogja az orrát, behunyja a szemét. Elveiből nem enged, olykor tiltakozik, néhány ügyet peresít, de asztalt nem borít. Pávatánc ez tényleg, de (jól felfogott érdekükben) ketten járják.
Meg kell adni, ezt a több mint két és fél évet, amelyről azt hihetnénk, hogy csak a fanatikus Orbán-hívők számára nem volt ámokfutás, különösebb megrázkódtatások nélkül élte át a kormány. Nyilván hozzájárul ehhez az ellenzék széttagoltsága, de regisztrálható, hogy a Fidesz még egyszer sem adta át az első helyet a népszerűségi listán, Orbán Viktor pedig szintén az élbolyban található. Imponálna a szemérmetlen hatalmi tarolás, a demokráciát csorbító rohamok, cinikus trükkök? Célba ér a közvélekedés sematikus ítéleteire és a társadalmi ellentétekre rájátszó politika? Sokan hiszik építésnek a bontást? Esetleg a rezsicsökkentés, a soron következő szociális ajándékok csillapítják a leszakadók dühét? Vagy hamisak a felmérések az egzisztenciális félelmek miatt?
Valahol az elemző is laikus. Ki sem meri mondani, de azért megfogalmazódik benne a kérdés: talán téved? Talán Orbánnak van igaza? Így kell? Ha nem, annál nincs rosszabb: békésen rohanunk a vesztünkbe.
