Azok a katolikusok, akik szeretnék az egyházukat a XXI. században látni – vagy még inkább: oda átvinni –, régóta úgy érzik, hogy nincs pápájuk. A konzervatív Joseph Ratzinger trónra lépése óta biztosan: az ő pápasága alatt a Vatikán a világ és a vallás fontos dilemmáira nem tudott érvényes válaszokat adni.

Ma, amikor az Isten népére leselkedő legnagyobb veszélyt a túlnépesedés, a környezetpusztítás és a kapzsiság jelenti (így együtt, sokszor egymásból is következően), XVI. Benedek következetesen ragaszkodik egy olyan világképhez, amelyben a szexuális örömöt egyedül a fogantatás legitimálja, ezért például a fogamzásgátlás tilos. A pápai állam környezettudatosságáról pedig mindent elmond, hogy áldását adta a génkezelt növények termesztésére (és a GMO-cégekkel folytatott együttműködéséről legfeljebb a naivabb szentek hiszik el, hogy mentes az anyagiaktól).

A fogamzásgátlás ügyében az egyház leragadt annak a kornak a szemléleténél, amikor a választott nép a túlélésért a népesedés frontján is harcolt a környező arab törzsekkel (ez több mint 2000 éve volt). A „szaporodni és sokasodni” elv – az egyik, amelynek a nevében a legtöbb megelőző technikát tiltják – azóta többszörösen aktualitását vesztette. Az a vélelem pedig, amely szerint „az emberi élet, bármilyen törékeny és keserves, mindig az isteni jóság nagyszerű ajándéka”, nem állja ki a gyakorlat próbáját: az élet sehol nem olyan olcsó és értéktelen, mint éppen arrafelé, ahol úgyszólván minden beérett petesejtből gyerek születik. És amikor a pápa felmentést ad a gumi óvszer használata alól ott is, ahol a nő beleegyezése nem feltétele, az AIDS és a halál viszont gyakori következménye az aktusnak, akkor egy ponton túl már nem az élet szentségéről, hanem csak a dogmák kártékonyságáról lehet vitatkozni.

Hasonlóan súlyos kereszt a papi nőtlenség hittételként való őrzése is, hiszen a testi együttlétnek – amely valóban Isten ajándéka lehetne – éppen attól az egyetlen formájától (ti. a házasságon belüli monogám kapcsolattól) zárja el hermetikusan a papságot, amelyet az isteni törvények engedélyeznek, miközben ennek összes következményét – a paphiánytól a különféle eltévelyedésekig – a nyájra zúdítja. XVI. Benedek egyházában a szabályok fontosabbak az embernél, az egyház tekintélye pedig fontosabb a szabályoknál is. Gondoljunk csak a papi pedofíliával kapcsolatos esetek kezelésére – ez a viszonyrendszer az óvszeres szeretkezést vagy a válást sokszor súlyosabb bűnként kezeli a gyermekek megrontásánál, de legalábbis az előbbiek elkövetői még sosem kaptak szervezett egyházi védelmet).

A katolikus hit mellett kitartók közössége megérdemelne egy olyan pápát, akinek a tanításában élet van, és akinek az élete maga a krisztusi tanítás. Voltak ilyen pápák (bár a kortársak közül annak az egyetlennek, aki komolyan fellépett a vatikáni korrupció és fényűzés ellen, mindössze 33 nap adatott) –, és a hívők abban is hisznek, hogy a többi esetben sem a Mindenható nyúlt mellé, hanem csak hagyta érvényesülni a szabad akaratot, vagyis engedte, hogy a felkent szolgái rosszul döntsenek. XVI. Benedek – éppen azzal, hogy lemondott a trónról – adott egy esélyt a jövőnek. Most a pápaválasztókon a sor: a világnak szüksége van egy jó pápára.