Magyarország már régóta az utóbbi megoldás irányába próbál haladni. Látszik a törvényhozók és a mindenkori kormányzat döntésein (legyenek azok bármennyire kevéssé hatékonyak), hogy a cél a romaintegráció, nem a konfliktus mélyítése. Mivel a két megoldási mód egymás szöges ellentéte, bármilyen mértékű elmozdulás az egyik felé távolít a másiktól. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a döntéshozók egyértelművé tegyék, merre akarunk haladni, és ezt kommunikálják is az embereknek, hogy mindenkinek legyen lehetősége arra, hogy a demokratikusan megválasztott vezetők döntéséhez igazítsa viselkedését. Hogy miközben egy hajón haladunk a közös cél felé (azaz a cigány–magyar konfliktus felszámolása felé), minél kevesebben legyenek, akik a megoldás reményében az ellenkező irányba eveznek, s ezzel akarva-akaratlanul pont a vágyott megoldást késleltetik, a hajót lassítják.

Bayer Zsolt „Ki ne legyen?” című írása tipikus példája az efféle ellenkező irányba evezésnek. Az egész cikk központi eleme a „cigányozás”, a megbélyegzés. Ezt figyelemfelhívó cikknek nevezni már-már nevetséges. Csupán azt festi le, amit a problémából egy rendkívül primitív ember lát, úgy kiszínezve, ahogy a primitív ember látni szeretné, és teljesen figyelmen kívül hagyja mindazt, amit a primitív ember nem akar meglátni. Megveregeti a magyar társadalom és a döntéshozók vállát, de még a roma bűnözők felelősségét is csökkenti azzal, hogy gyakorlatilag szétkeni a vétket a cigányság egészén. Az effajta céltalan gyűlöletbeszédnek kizárólag az integrációt hátráltató hatásai vannak. Könnyű belátni, hogy a gyűlölködés, a megbélyegzés és a diszkrimináció a cigányok részéről csupán ellenszenvet és antiszociális magatartást eredményez.

Amennyiben a magyar társadalom célja továbbra is az integráció elősegítése, tudnia kell, hogy mindenféle faji alapú gyűlölködés távolít ettől a megoldástól. Míg a szélsőjobboldal gyakran mutat rá a cigány nemzetiségű bűnelkövetők felelősségére a „cigánykérdés” megoldódásának akadályaként, éppen maga biztosítja, hogy ezek a bűnözők ne legyenek egyedül az integráció ellen folytatott partizánháborúban. Azok a rasszisták, akik gyakran a leghangosabban és legkétségbeesettebben kiáltanak megoldásért, észre sem veszik, hogy rendkívül hatékonyan akadályozzák az integráció felé való elmozdulást. Közülük egyesek valószínűleg el sem tudnák képzelni életüket a cigány–magyar konfliktus nélkül, mert a fajgyűlölet segít megtartani az önidentitásukat, s mint ilyen, személyiségük fontos részévé vált. Ott vannak továbbá azok a gyűlöletkeltők is, akiknek pocsék cikkeit a kutya se olvasná, ha nem lenne elég rossz a helyzet, s nem lennének az emberek kétségbeesve. Ironikus módon ezek a gyűlölködők kontraproduktív harcot vívnak valami ellen, aminek fennállásához érdekük fűződik.

Igaza van Bayernek: az, hogy a magyar társadalom mintegy immunreakcióként felháborodik azon, ha a gyűlöletbeszéd és megbélyegzés ilyen ocsmány megnyilvánulását látja, „hasznot hajt a polkorrekt világban”. Hasznot hajt az egész országnak az, ha lerázzuk magunkról a gyűlölet hangján megszólaló piócákat, akik a társadalmon csüngve, annak elkeseredettségéből táplálkoznak, s a folyamatos uszítással hozzájárulnak a status quo fenntartásához, amelyben mindig is lesz igény a habzó szájú rasszista gyűlöletkeltésükre.

A legszomorúbb azonban az, hogy Bayer a kormányzó párt prominens tagja, a magyar kormány pedig közvetve kiáll mellette és hallgat. Véleményem szerint, ha Magyarország döntéshozói sem merik egyértelműen felvállalni, hogy az integráció felé kell haladnunk, akkor annak súlyos következményei lesznek hazánk jövője szempontjából.

A szerző joghallgató

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.