Egy évvel ezelőtt a hóban, fagyban, szélviharban menetelők látványa, az állástalan melósok kilátástalan helyzete, szókimondása, a sort vezető egykori olvasztár története, és a munkanélküliség miatt a halálba menekülő barátjának tragédiája brutális pillanatképet adott a valóságról.

Megrázó volt az éhségmenetben részt vevők eltökéltsége: tényleg hittek abban, hogy ha „fölgyalogolnak” Pestig, akkor lesz majd, aki meghallja szavukat. Hiába ábrándoztak erről. Ennek ellenére most mások, máshonnan, megint elindították az éhségmenetet. Ebből a menetből azonban mintha hiányozna annak a hite és eltökéltsége, mintha már az indulás előtt elbizonytalanodtak volna a léptek. Szép csendben, különösebb csinnadratta nélkül keltek útra a munkát, kenyeret követelők.

Mentek, mert úgy érezték, menniük kell, de szavaikból a szocialista országgyűlési képviselő, Nyakó István minden igyekezete ellenére is sütött a kétely: van-e értelme egyáltalán elindulni, Budapestig gyalogolni? Lehet-e bármivel is hatni erre a kormányra? A válaszok borítékolhatók. De talán mégsem céltalan a nagy gyaloglás. Mert legalább azt megakadályozzák, hogy a mindent elsöprő kormányzati kommunikáció, a hamis győzelmi jelentések sora végképp elnyomja a valóságot.

A valóságot, amelyben nincs több pénz, nincs több étel, hiába is turnézza végig a fél világot Szijjártó Péter, és hiába mond egyre nagyobbakat a kabinet. S nincs elég munkahely, csak egyre több közmunkás. Ha szerencsések, felveszik őket hosszabb-rövidebb időre, megalázó feltételek mellett. Nem az ő szégyenük, hogy ma már ott tartunk, hogy nem is munkát, hanem közmunkát követelnek az állástalanok. Napi nyolcórás munka, havi nem egészen ötvenezer forintért.

Ez ma Magyarország: a szerencsés szegények kiváltsága, hogy megpróbálhatnak túlélni ennyiből. Menni kell azért is, mert így fölsejlik a valóság egy másik szelete, az, amely a kormány arcát engedi fölvillanni. Egy évvel ezelőtt egyszerűen csak hecckampánynak nevezték a menetet, s nem átallották hólapáttal várni az egyik településen a melósokat azzal, hogy van itt munka bőven. Ma sem tartják többre a munkáért könyörgőket.

Már a menet indulása előtt állást foglalt a kormánypárt, azt írták, az MSZP egy életen át tartó segélyre ítélné éppen azokat, „akiket Ron Werber tanácsára meneteltetnek”. Kitértek aztán arra is: nem hisznek abban, hogy több százezer segélyen élő emberrel az ország „valaha is kimászna a szocialisták által ásott gödörből”. Pedig inkább örülniük kéne, hogy az MSZP támogatja a menetelőket. Ez tartja mederben a tiltakozó akciót. Akkor lesz baj, és az nagy baj lesz, amikor mindazok, akikért most menetelnek, megindulnak Budapest felé.