Az ember természeténél fogva békés természetű, és nem túlságosan lelkesedik a fölösleges „szabadságharcokért”, különösen ha nem tudja, ki ellen is folytatjuk azt. Kelettel egyre jobb viszonyba kerülünk, az Európai Uniónak pedig nemcsak tagjai vagyunk, hanem még sok-sok százmilliárd támogatást is kapunk tőlük, melyet nem lenne illendő az ellene folytatott csatározásra fordítanunk. Ismerve gondjainkat, visszafogottabban kellene „szabadságharcunk” sikereiről beszélni. Hogy csak a legújabbakat említsem, erős kételyeim vannak, hogy Európa „legversenyképesebb” országai közé tartoznánk, és hogy „Magyarország Európa sikertörténete” lenne. A hazai és külföldi elemzések sajnos egyáltalán nem erről szólnak, és demokráciánk építésének sajátos vonásai ma már a világsajtó kedvenc témái közé tartoznak. Kiemelkedő önbizalmunk ellenére a közelmúltban már néhány „fegyverletételnek” is tanúi lehettünk.

Az valóban demokratikus megoldásnak látszik, hogy a kormány folyamatosan levelez az „emberekkel”, és a közösen kitűzött célokat kívánja elérni. Közbevetőleg: nem tudom, hogy az „emberek” közé tartozóknak kell-e tekintenünk a társadalomnak azt a harmadát, amelyikről Bogár László a Heti Válaszban nagy vihart kavart nyilatkozatában szólt („A társadalomnak legalább egy harmada végképp elveszett, … kegyetlen jövő vár rájuk… már nem lehet (őket) visszahozni a nyomorúságból”), és melyet – a lényeget megtartva – a Népszabadságban (január 23.) pontosított.

Elszomorító mondatok ezek, amelyeket, akárhogyan is fogalmazunk, nem fogadhatunk el. Honfitársainknak ez az „egyharmada” olyan hatalmas tömeg, amelyet egyetlen kormánynak sem szabad leírnia: sőt mindent meg kell tennünk, hogy leszakadásukat, teljes összeomlásukat megakadályozzuk. Ez rendkívül nehéz feladat, de ha belenyugszunk a jelenlegi állapotba, a vélt vagy valós tendenciába, és nem teszünk semmit, akkor számíthatunk arra, hogy túlélésüket olyan eszközökkel próbálják elérni, melyek az ország számára lényegesen nagyobb katasztrófával járnának, mint a totális leszakadásukat megelőző politika.

Egyetértek a Polgári Mozgalomnak a Népszabadság január 25-i számában megjelent kiáltványával és az abban felsorolt javaslatokkal. Ebben a vonatkozásban egy szerény eredményről szeretnék beszámolni. A nálam dolgozó roma származású doktorandusz leány, aki talán az első a vegyész szakon, odaadó kutatómunkája eredményeként rövidesen megszerzi a minden turpisságtól (!)mentes PhD-fokozatot. Hatásosabb és igazabb lenne a kormánypolitika, ha az egyes intézkedések meghozatala előtt nem az „embereket” kérdeznék meg, hanem az érintett foglalkozási ágak szakértőit, az egyes társadalmi rétegek választott képviselőit, vagy végső sorban holdudvaruk jeles tagjait. Tartok attól, hogy az „emberek” is jobban szeretnék, ha nem őket bombáznák megfejthetetlen kérdéseket tartalmazó levelekkel, ha a döntések előtt nem rájuk hivatkoznának. Tisztában vagyok azzal, hogy a „szabadságharcunk” még nem ért véget, és számíthatunk további sikerekre.

Az átgondolatlan intézkedések következtében a kormány „szabadságharcában” egymás után kénytelen „fegyverletételekre”. A bírói kar idősebb tagjaival szemben táplált ellenszenvének sikertelenül próbált eleget tenni, az akció csak arra volt jó, hogy a hazai és nemzetközi közvélemény figyelmét felhívjuk politikánk új elemeire. Most aztán azzal küszködünk, hogyan lehetne a nemzetközi szervezeteket megnyugtatni, a nyugdíjazott bírókat visszahelyezni a régi munkakörükhöz legalább hasonló beosztásba. Baj van az Alkotmánybírósággal is, amely még a kibővítés ellenére is sorban hozza a kormány terveit keresztező határozatokat. Meg is kapta a magáét a parlament elnökétől, aki szerint a testület politikai tanácsokat osztogat a törvényhozásnak. A Fidesz ifjú politikusa szerint pedig az Alkotmánybíróság szembemegy az alaptörvénnyel, és nem is vizsgálhatta volna az előzetes regisztrációval kapcsolatos rendelkezést. Némi igyekezettel már a döntés meghozatalának időpontjában is „időzítést” vél felfedezni. Ezek a vélemények feltehetőleg a kormányfő korábbi kijelentésére támaszkodnak, mely szerint „aki kifogásolja a regisztrációt, az nincs tisztában az alaptörvénnyel”. Az még véletlenül sem merül fel a tisztelt kormánypolitikusokban, hogy esetleg ők vétettek az alapjogok ellen, esetleg az ő jogi képzettségük hiányos.

Elkötelezett barátaim már arra készültek, hogy az ellenoldal tervezett demonstrációját kompenzálva részt vesznek a kormányt támogató „békemenetben”. Némi nehézséget jelentett számukra, hogy a szervezet első sorában azok az erősen jobboldali hírlapírók menetelnek, akik bizony időnként elképesztő, nemzetközi elmarasztalással is járó kijelentéseket tesznek. A kormányfő ennek ellenére igen jó kapcsolatban van velük; lehet, hogy ők lennének a követendő példaképek?

Megfontolatlannak tartom a kormánynak a felsőoktatással kapcsolatos terveit is. A kormányzat, bízva saját igazában és erejében, mindenféle alaposabb egyeztetés nélkül a felsőoktatás jelenét és jövőjét érintő terveket szőtt, amelyek az érintettek tiltakozását és a kormány kényszerű részleges visszavonulását vonták maguk után. Teljesen fölösleges olyan, esetleg majd csak a Kánaánban megvalósítható elképzelésről szónokolni, hogy az egyetemeknek önfenntartóvá kell válniuk. A végén még odajutunk, hogy az egyetemeken a kutatás költségeit a kutatóknak kell előteremteniük! Ha már önfenntartásról beszélünk, akkor ezt a célt inkább a látványsportoknál, például a labdarúgásnál kellene elérnünk.

Mindez nem jelenti azt, hogy nem kellene csökkenteni a ma már minden nagyobb városban működő főiskolák számát – amiről alig esik szó –, és nem kellene a hallgatóktól némi hozzájárulást kérni képzésükhöz: elsősorban azoktól, akik ezt megengedhetik maguknak. Amennyiben a kormány valóban hazánk fejlődését tartja szem előtt, akkor a felsőoktatást nem milliárdos elvonásokkal kell sújtania, hanem az eddigieknél nagyobb támogatásban kell részesítenie. Ha nem ezt teszik, akkor nem felzárkózásunkat, hanem leszakadásunkat segítik elő. Elhangzott az is, hogy minden területen ott áll a fiatal generáció, amelyik alig várja, hogy megüresedjenek a hőn óhajtott beosztások. Feltételezem, hogy itt nem azokra a felsőoktatásban tanuló fiatalokra gondolnak, akik keményen tiltakoznak a kormány intézkedései ellen. Hogy közülük kerülnének ki a kormány politikájának jelenlegi (jövőbeni) támogatói, azt erősen kétlem.

Mielőtt a 62 éves nyugdíjkorhatárnak a sok sebből vérző egészségügy területén történő bevezetésével ijesztgetnék a társadalmat, talán érdemes lenne, lett volna áttekinteni a gyógyítás hazai helyzetét. Alig érthető, hogy minderről akkor esik szó, amikor fiatal orvosaink – megélhetésük érdekében – aggasztóan nagy számban külföldön helyezkednek el. Még elgondolni is szörnyű, mi történne ebben az egészségesnek alig mondható országban, ha a 62. évüket elért tapasztalt orvosaink valóban visszavonulnának, és otthagynák munkájukat, azaz bennünket, betegeket.

Az átgondolatlan intézkedések egyetlen eredménye, hogy sikerült a kormánynak maga ellen hangolnia az idősebb és a fiatalabb nemzedéket.

Nyitott kérdés: kik azok, akik a fent kiemelt rendelkezéseket – meggondolatlanul – a kormány elé terjesztetik? Hol találta a miniszterelnök ezeket a kiválóságokat, akik „jobbnál jobb” tanácsokkal látják el? Vagy mindez a kormányfő agyából pattant volna ki? Az elmúlt évek tapasztalata alapján tisztában vagyok azzal, hogy a Fidesz politikusait abszolút nem érdeklik a kívülről, belülről(?) jövő tanácsok. Nem hallgattak ránk akkor sem, amikor politizálásukkal kapcsolatban a 2002-es és 2006-os választások előtt aggodalmunkat fejeztük ki. Nem, ők nem kíváncsiak értelmiségük véleményére: egyedül csak ők tudják, hogyan kell, hogyan lehet elveszíteni a legközelebbi parlamenti választást.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.