Nem könnyű rendszerváltás után szocializálódott baloldalinak lenni Magyarországon. Nyilván nem igényel különösebb erőfeszítést, mint például konzervatívnak lenni, ám az nehezen vitatható: mutatkozik abban valamiféle tragikum, hogy négyévente Orbán Viktorral szemben határozzuk meg magunkat. Így volt, amikor a Spanyolországot ábrázoló vaktérkép vizsgálatával készültem a földrajzdolgozatra, s így van ma is, a lájkipari forradalom idején. Ennek nyomán rendre azzal a súlyos dilemmával kerülünk szembe: mekkora árat fizethetünk Orbán aktuális leváltásáért vagy ellenzékben tartásáért?

A probléma most éppen a Lehet Más a Politika kongresszusán manifesztálódott. Az OV-generáció tagjai ismét ezen az ügyön vitatkoznak. Persze az összefogás-fetisiszták igyekeznek úgy tenni, mintha nem húzódna érdemi kérdés az ügy mögött, s csupán arról szólna a történet, hogy Schiffer András fideszes ügynök-e. De olykor talán nem ártana emlékeztetnie magát mindenkinek arra: a cél nem a választási győzelem, hanem a jó kormányzás, s az igazságosabb társadalom alakítása. Az LMP határozata és szakadása pedig éppen azért elkeserítő, mert első körben nem vitt közelebb minket a fordulathoz.

A párbeszédpártiak és a Bajnai-team együttműködése ugyanis nem a siker miatt fontos, hanem annak módja és következményei miatt. Ha a választópolgárok el akarják zavarni a kártékony rezsimet, akkor tudják majd, hogyan nem veszik kárba a szavazatuk.

A különféle baloldali formációk egysége – a választási rendszerre adott racionális válaszon túl – főként azért kívánatos, hogy a kontroll megjelenjen. Azért, hogy akik bizalmukat vagy hitüket vesztették, s nem hajlandók az MSZP-t szólóban a hatalomra segíteni, képviseletet kapjanak, s elkerülhető legyen a kétpólusú szisztéma megmerevedése. Mert akadnak olyanok, akik csupán így látnak esélyt arra, hogy egy baloldali kormány szakít majdani elődje hazug és korrupt politikájával, továbbá messzemenően eltávolodik korábbi ciklusai legszörnyűbb emlékeitől. (A történet az áfacsökkentést követő gyors emeléstől Hagyó Miklósig tart.) És bármilyen lesújtó is, a magyar baloldal szervező ereje ma az: szemben áll az orbánizmussal.

Igaz, a mostani dúlást látva ez talán önmagában is érdem. Hiszen éppen a követhetetlen kalandorpolitika az, ami miatt a baloldal nem engedheti meg magának, hogy feladja a meccset: túl sok reménytelen helyzetben élő szerencsétlen és leszakadó család jövőjét temeti el az esélyek egyenlőségének eszméjét tagadó kormány. Az ma már nyilvánvaló, hogy értékalapon szerveződő politikai közösséget (lásd: egykori Fidesz) nem érhet nagyobb baj annál, mint hogy évtizedeken át Orbán Viktor vezeti. És túlságosan nagy a tét ahhoz, hogy az országon is teszteljük a hatásokat.

Az pedig már a mi problémánk, hogy megint ugyanazon a dilemmán elmélkedünk: úgy tetszik, ez a baloldali OV-generáció keresztje.