A populisták (sok évtizedes) sikeres propagandamunkájának köszönhetően mind a „privát” (magán), mind a „tőke” kifejezés az átlag magyar fülben igen rosszul cseng. E fülek gazdái az egészségügyet szigorúan karitatív tevékenységnek szeretnék látni. Nem törődnek azzal, hogy karitatív tevékenység sincsen komoly gazdasági háttér nélkül. És eszükbe se jut ingyenes kenyeret (és bort) követelni az éhező százezreknek, netán saját maguknak. Megrökönyödnek, ha alapjogon járó lakhatásról álmodnak a hajléktalanok. A szocializmuson átesett országok polgárai számára evidencia kellene legyen, hogy a közösség java (sajnos) nem elég mozgósítóerő az egyéni teljesítmény minőségi és mennyiségi fokozásához. A leghatékonyabb motiváció – valljuk be őszintén – a pénz, amelyről akinek van, szívesen híreszteli, hogy nem boldogít. Talán, néha, szerencsétlen esetben valóban nem, de hogy mindent működésbe hoz, az biztos! („Money makes the world’s go round.”)

A múlt század elején az „egészségügy” elfért egy kis (henger alakú) táskában. Ma egy hatalmas iparág, pénzforgalma, amely a fejlett országokban 90%-ban (profitot termelő, bőven adózó!) biztosítótársaságokon folyik át, a nemzetgazdaságok legnagyobb szektorai között van. (Az Egyesült Államokban például évek óta megelőzi a hadiipart is. Az sem véletlen, hogy az egészségbiztosítás nélküli amerikaiak ügye a legfontosabb kampánytéma, és nemcsak emberiességi, hanem szigorúan gazdaságpolitikai okokból is: minden tízmillió új biztosított ugyanis százezer új munkahelyet teremt!)

A magyar rendszer is háromszereplős: első a páciens, második a szolgáltató, aki a beteget kivizsgálja,meggyógyítja stb. A kistáskás korszakban nem volt harmadik fél, a beteg – ha tudott – fizetett az orvosnak. A múlt század közepe óta egyre bonyolultabb és egyre drágább az ellátás, a (leendő) beteg „előtakarékoskodik” arra az időre, amikor beköszönt a baj. Így jön a képbe a biztosítás, illetve a „társadalombiztosítás”, a harmadik szereplő. Magyarországon ez a folyamat az 1930-as években indult el. A munkahellyel rendelkezők (után) fizettek járadékot a munkáltatók, amit törvény írt elő. Az állami alkalmazottak az OTI-hoz, a magáncégekben dolgozók a MABI-hoz tartoztak. De volt több, kisebb egészségbiztosító is. Az 1950-es évektől kezdődött (az általános államosítás keretében) mind a szolgáltatás, mind a biztosítás államosítása. A szocialista állam magára vállalta az egészségügyi ellátást is. Ettől kezdve mindmáig a betegellátás (és a prevenció) nem más, mint költségvetési kiadási tétel. Ez, nagyjából az 1970-es évek végéig nem feszítette szét a büdzsét, azóta azonban – a rohamléptű tudományos-technikai fejlődés miatt – a költségvetési deficit növekedését okozó (alighanem legjelentősebb) tényező.

Az Orbán-brigád (rendes szokása szerint) fordítva ül (a dakota) lovon, de ezúttal még tovább megy: azt óhajtja, hogy a (döglött) ló is hátrafelé induljon el. Az ellátási igények mennyiségi és minőségi növekedésére (mint jó voluntarista) a meglévő kapacitás (további, immár kritikus) csökkentésével akar válaszolni. Ennek a „magyar emberek” életminőségének és életkilátásainak további durva lerontása lesz az ára. Az ő (Molnár, és különösen Horváth Ágnes miniszterek tevékenységét „minősítő”) kifejezésüket használva: népirtás. Az sem volt igaz, szó szerint ez sem, viszont a helyrehozhatatlan kártétel biztos.

A centralizációval kombinált államosításra (hiszen az önkormányzatok intézményei az eddiginél is jobban lesznek államosítva) azért van szükség, hogy se kamarák, se szakszervezetek, se önkormányzatok ne tudjanak tiltakozni. Csend, vagy repülsz! Persze – az átkoshoz képest – van újítás is: lesz munka nélküli orvos és ápoló, lesz (még több) nyomorgó „eü-nyugger”.

Van más út? Igen, van! (Sőt, ez a mostani út ép ésszel és erkölccsel nincs is!) Ha még EU-tagok leszünk ősszel, akkor csatlakoznunk kell az országhatárokat egészségügyi szempontból is lebontó EU-szabályhoz. Ez – zanzásítva – azt jelenti, hogy a külföldre távozó magyar orvosokat követhetik a betegek. Persze ez inkább érdekes és jelképes. Tízmillióan nem mehetünk nyugatra. Az itt maradóknak elég lenne a magyarországi egészségbiztosítási piacot megnyitni a magántőke előtt (az érvényes törvényeknek megfelelően), megengedni, hogy a társadalombiztosítás (szintén az érvényes rend szerint) szektorsemlegesen versenyeztesse a szolgáltatókat. Nem állami, tehát igazi adózómunkahelyek ezrei keletkeznének, építőipari boom jönne (hiszen a magyar egészségügy struktúrája csaknem 100%-ban elavult, épületei romokban hevernek). Hozzáértő közgazdák becslése szerint egy új, rendszer-kompatibilis „Semmelweis-terv” hosszan biztosítana évi plusz 1% GDP-növekedést. Mellesleg, bónuszként.

A szerző orvos

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.