Fölhívott egy asszony Biharnagybajomból azzal a hírrel, hogy van ott egy rádiós átjátszótorony, amelytől mostanában nem tud elaludni. Azt mondta, hogy az álmatlanság csak az első fázis, a következő stádiumban vélhetőleg már rákot fog kapni, de nemcsak ő, hanem az egész falu. Úgyhogy arra kért, látogassam meg. Nem fűztem különösebb reményt egy efféle riporthoz, tudom, az ember minden marhaságot képes bebeszélni magának, s addig bizonygatja az igazát, míg tényleg daganata lesz, úgy értem, lélekrákja.

Mondom, nem tápláltam vérmes reményeket, de mégis elmentem ahhoz az asszonyhoz, hiszen a szenvedőket általában meghallgatom, s meg is írom – nem akarok dicsekedni, de sóhajtozásban és szenvelgő érzelgősségben elég jó vagyok. Másrészt odavalósi Váncsa István: Biharnagybajomba. S ez a fantáziámat már régen megragadta. Miféle falu lehet az, hol egy Váncsa születik? A magyar földnek miféle szívcsakrája doboghat a sötét bihari sík alatt, amely lassú évezredek eredménytelen munkája után teljesen váratlanul őt termeli ki magából? Elmentem hát, s végül is csak miatta mentem.

Ám azt kell mondjam, nem volt ott semmi. Se szívcsakra, se dobogás, semmi. Az egyetlen különlegességet a telefonáló jelentette, aki tényleg megrémült az átjátszótorony démonától. Ötven év körüli, sovány kis nő, kicsiny, kertes házban, amelynek környékén semmiféle technikai rémet nem láttam magasodni. Ezt azzal magyarázta, hogy a torony messze van, ám a hatása érezhető.

– Nem érzi, hogy remeg a padló? – kérdezte aggódó tekintettel a konyhában, mire én bűnbánóan vallottam be, hogy nem.

Főzött kávét, s közben azt mondta, hogy ő viszont érzi azt a bizonytalan vibrálást az egész házban, de különösen a nagyszobában és a hálóban. Bementünk hát a nagyszobába, de ott sem tapasztaltam semmi furcsát. Leültetett a tévé elé a fotelba.

– Este itt szoktam nézni a Barátok köztöt, s egyfolytában remeg a ház – közölte, mire leültem a tévé elé én is. De semmi. Ezt persze nem értette. A homlokát ráncolta, s a fejét rázta.

– Én a Barátok köztből még egyetlen percet sem láttam, talán ez lehet az oka – heherésztem, de nem nevetett. Azt javasolta, hogy menjünk be a hálószobába is, mert ott a legerősebb a vibrálás.

– Este lefekszünk a férjemmel, s egy perc sem telik el, remeg a ház! Mintha egy liftben lennénk, érti? – kérdezte, de hiába. Velem nem ment semmire.

– Feküdjön csak az ágyra! – biztatott egyre idegesebben, s kezdtem megsajnálni az igyekezetéért. Lerúgtam hát a cipőmet, s ráfeküdtem az ágyra, hallgatóztam, forgolódtam, semmi.

Egyszerre csak kulcszörgést hallottam, döngő lépteket, s egy vastag férfihangot.

– Kié a kocsi a ház előtt? – kérdezte egy ember, s már nem volt időm felugrani.

Nyílt az ajtó, belépett egy testes, őszes férfi, és nézett. Én ott feküdtem az ágyában, és néztem. Néztem. Nem, nem szeretném ezt hosszan részletezni. Hej, Váncsa István, kellett neked világra jönni, kellett neked éppen Biharnagybajomban megszületni?!