Nehéz olyan embert búcsúztatni, akit nem szerettünk, még nehezebb, akivel ki is babráltunk. Még kacifántosabb a helyzet, ha születésnapi gratulációról van szó. Nyilvánvaló, hogy az a magas szinten űzött politikai kultúra, amely napjaink közéletét jellemzi, nem teszi lehetővé az egykori harcostárs életének e jeles eseményéről való megfeledkezést, viszont még valamiféle szolid, privát használatra szánt jókívánságot sem, mondjuk egy a címre érkező virágcsokor kíséretében, amely az ünnepeltben fölidézhetné kontaktusuk (kontraktusuk?) leányfalusi kezdetét.

Orbán Viktor Torgyán József nyolcvanadik születésnapjára levelet írt, az MTI-vel közre is adatta, élmény volt olvasni. A miniszterelnök soraiban nyoma sem volt a távolságtartásnak, ami az olvasóval akár csak a legparányibb módon éreztette volna, hogy a felköszöntött személyt politikai értelemben ő tette tönkre. Sőt az embernek inkább az volt az érzése, hogy Orbán már nem haragszik. Felülemelkedett a történteken.

Különösen megható az a lírai hangütés, az a meleg, baráti stílus, amely leveléből sugárzik. Mélyről bugyognak föl a szavak, szemünk előtt szinte megelevenednek azok a különleges pillanatok, amikor a tiszteletet parancsoló, kerek évfordulót megélő „az egyszeri és megismételhetetlen művel szembesül”, pontosabban „a közösségért vállalt, az élet sűrű anyagából merített küzdelmeinek” lenyomatával. Bizony, ahogy Orbán Viktor írja, ez tényleg csak az ünnepelt kiváltsága lehet.

A kormányfő nem mulasztja el megemlíteni: ez az évforduló feleségének és neki is alkalmat adott arra, hogy felidézzék azokat az éveket, melyeket „harcostársként, koalíciós partnerként hazánk szolgálatában” közösen töltöttek el.

Hát, emlékek, azok tényleg vannak. Például arról, ahogy ez az amúgy szórakoztató ember mindenki megdöbbenésére be lett emelve a hatalomba. Ahogy tótágast állt vele és környezetével a világ, mert a saját maga által történelmi jelentőségűnek minősített munkássága, vazalluscsapatával kiegészítve szédítő dolgokat eredményezett. És minisztersége csak az első állomás lett volna, hiszen oda lett neki ígérve a köztársasági elnöki poszt, ami csak akkor, jóval Schmitt Pál beiktatása előtt tűnt képtelenségnek.

Vajon „az élet sűrű anyaga” mikor kezdett fölfesleni előtte? Mikor következett be az a riasztó momentum, amikor megérezte, hogy gőzerővel fűrészelik trónja lábait? Amikor államtitkárát verték bilincsbe, vagy amikor fiával zsarolták? Amikor lakájai szép sorban, egyesével hátba támadták? Amikor épülő, belső liftes házának számláit keresgélte?

De ne tegyünk mi se úgy, mintha bukásának nem örültünk volna. Kíméletlenül bántak el vele, talán így is kellett, mindenesetre mi politikai mestermunkaként értékeltük a Torgyán Józseftől való megszabadulást, már-már megbocsátva a frigy létrejöttét.

A módszer azóta bevett gyakorlattá vált. A köszöntő pedig tréfa. Vagy mestermunka.

Torgyán-Orbán-kézfogás 1998. június 11-én, Leányfalun