Azt senki nem gondolja, hogy a ma legaktuálisabb politikai vízválasztónál, a demokratikus és az antidemokratikus törekvések között lehet középen állni. Nyilván nem. A középről inkább azt képzeljük, hogy a baloldaltól és jobboldaltól való egyforma távolságot vagy éppen egyforma közelséget jelent, sőt vannak, akik a baloldal és a jobboldal fogalmát is anakronisztikusnak tartják. Nem hinném, hogy igazuk van. A fejlett világ ugyan valóban kitermelte a bal- és jobboldal bizonyos fokú konvergenciáját, amelynek során a baloldal azt ismerte fel, hogy a piaci verseny fokozza a társadalmi teljesítményt, a jobboldal pedig azt, hogy a megmerevült társadalmi szerkezet, a durva különbségek viszont csökkentik ezt.

A konvergencia azonban nem vezetett összeolvadáshoz, a fontos ideológiai különbségek eltűnéséhez. Ráadásul az európai baloldal újabban nagyobb hangsúlyt ad saját szociális-szolidáris értékeinek. A magyar választó is gond nélkül elhelyezi magát a „bal” és „jobb” mezőben. Bal és jobb között tehát nemigen lehet pontosan középen, semleges pozícióban állni. Lehet viszont a plurális demokráciába vetett közös hit alapján a nem szélsőséges balközép és a nem radikális jobbközép párbeszédét, együttműködését előmozdítani. Ha egyáltalán van értelme a „politikai közép” fogalmának, akkor az éppenséggel nem egyetlen ideológiai vagy pártközösségből áll, hanem nagyon is sokféle és sokrétegű. Valójában inkább a „szélek” hasonlítanak egymásra, érnek össze türelmetlenségükben és radikalizmusukban. A közép sokszínű, a szélek egyformák.

De ha ideológiai vagy politikai értelemben a jól csengő „közép” csak kevéssé tölthető meg egységes tartalommal, ha a statikus politikai középen nincs és nem is igen lehet senki, legfeljebb egymás felé mozduló, egymással dinamikus viszonyra képes politikai csoportok vannak (és legyenek is), akkor érdemes a közép vonzerejét máshol keresni.

Létezhet és létezik is pl. „társadalmi közép”, vagyis középosztály. Fontos is, hogy a magyar pártok jobban figyeljenek rá. A Fidesz a középosztály támogatása címén csak a felső középosztályt kedvezményezi. Az MSZP pedig értelemszerűen a bajban lévők és a lecsúszással fenyegetettek, vagyis a szegények és az alsó középosztály sorsát viseli a szívén. Mintha épp a középosztály „közepe”, az egyre népesebb értelmiség, a modernizációban érdekelt, jól képzett fiatalok felé találnának kevesebb kapcsolatot a hagyományos pártok. De akármennyire fontos és persze szintén sokszínű közegét jelentik a politikának ezek a középosztályi rétegek, az osztálypártok ideje lejárt. A progresszív szervezetek célja sokkal inkább az integráció és a kohézió, a különböző társadalmi csoportok közti együttműködés és szolidaritás előmozdítása kell hogy legyen.

A politikai és a társadalmi közép fogalmán túl a középre húzás utalhat egyfajta „kritikai középre” is. Olyan gondolkodásra, amely egyforma távolságtartással bírálja a baloldal és a jobboldal eddigi teljesítményét. Ez volt az LMP pozíciója, de más közösségeké is. Ebből a szempontból érdektelen, hogy nyilvánvaló érintettként én miért vélem a „kritikai közép” bírói attitűdjét olykor szerénytelennek, értékelését részben igazságtalannak. Sokkal fontosabb, hogy míg a „kritikai közép” mint elemzői magatartás tartható, mint politikai magatartás előbb-utóbb tarthatatlanná válik. Ez az ellentmondás okozza az LMP friss drámáját. Hiszen egy választói mozgalom vagy párt nem tud, nem is fog egyformán küzdeni kormánypárttal és legnagyobb ellenzékével.

De a politikai, a társadalmi és a kritikai középen túl van a középnek egy olyan megfeleltetése is, amely stabilabb, tartósabb sikerre ad esélyt a középre hivatkozó erőknek. Mert lehet, hogy a se bal, se jobb „politikai közép” alig létezik, a „társadalmi közép” beszűkít, a „kritikai közép” attitűdje pedig hosszú távon nem tartható. De erős és valóságos a vágy egyfajta „kulturális középhez” tartozásra. Ez a „kulturális közép” a társadalmi kultúra centripetális ereje, „arany középútja” a felülről vezérelt monolit szerkezet és a folyton háborúskodó, szétszakadt állapot között. Olyan társadalmi magatartás, ami abban az értelemben „közép”, hogy nem a „szélen van”, nem feszíti a kereteket, nem végletes, nem zaklatott és zaklató, hanem higgadt, kiegyensúlyozott és kiegyensúlyozó. Ez a sokszor emlegetett „normális Magyarország” igénye, a nyugalomé, a békéé, a politika nyelvén a konszolidációé. Erre már valóban lehet politikát építeni az eddig pártot nem választó, a politikától elforduló emberek között is.

Mint ahogy vonzhat a „kulturális közép” másik kézenfekvő jelentése is. Aki középen van, az senkitől sincs messze, az többfelé lehet mozgékony és tárgyalóképes. A kulturális közép tehát ebben az értelemben a párbeszéd képessége, a különböző szempontok megértése és egyeztetése. Nem a pártok között átlagoló közepet jelenti, de a mindenfelé méltányos, ennyiben tehát középről való kormányzás ígéretét, amelynek társadalomképe ettől még egyáltalán nem értéksemleges vagy politikai előjel nélküli.

Mihez kezdjen akkor egymással az MSZP és az Együtt 2014? Noha megveszekedetten együttműködéspárti vagyok, nem gondolnám, hogy az MSZP-nek egyszerűen be kell olvadnia egy új mozgalomba. Őszintén szólva a látványos odaborulással a legnagyobb zavarba is hozná az új szervezetet. A plurális demokráciában tartós szükség van baloldali pártra, baloldali gondolatokra (ahogy jobboldalira is). Különösen, ha nemcsak gazdasági, hanem társadalmi válságot is kell majd kezelni. A baloldalnak hagyományosan erre szól a jogosítványa, jó esetben erre van kiállítva a menetlevele. Ugyanúgy, ahogy a konzervatívoknak is megvan a maguk érték- és érdek-képviseleti feladatuk. Ha a pragmatikus szempontokat nézzük: ehhez önálló frakció, önálló párt kell, márpedig önálló frakciója a törvény szerint csak (az akár szövetségben, de) saját nevén induló pártnak lehet.

De a beolvadás és a „majd mi egyedül” stratégiája között vannak más modellek is. Például a közös jelöltekben, ha kell, akár közös listában megállapodó pártszövetségé. Amelyik csak grammatikailag hasonlít a Fidesz–KDNP-képletre, annyiban, hogy a szavazólapon kötőjel kapcsolja össze a szövetkező partnerek nevét. De a névben ráismer önmagára az MSZP milliónyi hűséges szavazója is, és nem kell a baloldal karaktervesztésétől tartania annak sem, aki most ezért fél a tartós vagy átmeneti szövetségtől. Előreszaladtam? Persze. Hiszen egyelőre kinek-kinek az erősödés vagy a stabilizálódás a feladata. Meg a türelem meg az utak nyitva hagyása. Hogy a jelenben elkerülhetetlen versenyhelyzet ne gyilkolja le a jövőhöz szükséges bizalmat. Éppen emiatt érdemes a programok vitája mellett a lehetséges menetrendekről és szervezeti elvekről is gondolkodni. Például a „kötőjeles” pártszövetség előnyeiről és hátrányairól. Mert ha azt keressük: mi van középen, hát középen éppen a „kötőjel” van. Mélyebb értelemben is, a kapcsolatkötés képességét jelképezve.

A szerző országgyűlési képviselő, MSZP

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.