’96-ban volt talán, hogy rendszeres munkakapcsolatba kerültünk. (Micsoda hülye szó. Csattogás, kaka, humánerőforrás-menedzsment.) Mindegy, a Hócipőbe gyártottunk valami képregényt, sorozat lett volna, két-három készülhetett végül, nem volt elég szoros a munkakapcsolat vagy nem tudom.

Ültünk a budaörsi lakótelep Ételbár nevet viselő intézményében, ahol nemcsak a függöny vagy a falak voltak már sárgák a cigarettafüsttől, hanem a lambéria, a lámpabura és a vendégek, sőt maga Zoli, a kocsmáros is. Czki savanyú Amstelt ivott, én 4:1-es lónyálat (4 szóda, 1 bor), edzés előtt mégse kéne durvább, és erőltettük rettenetesen az agyunkat.

Horn Gyula volt a miniszterelnök, róla szólt volna a brutális abszurd képregényecske, ami aztán annyira brutálisra sikeredett, hogy le sem jött talán, arra emlékszem, hogy még Fábry Sanyi is azt mondta róla a szerkesztőségben, hogy hát lehetne finomabb. Pedig szerintünk így volt jó.

Én mindig éreztem a rajzain ezt a brutalitást, barlangi punkot, atavisztikus törzsi dadát. Ő maga is ilyen törzsipunk-jelenség volt: szűk, keleties szemrés, határozott járomcsontok, hatalmas bajusz, szikár testalkat, csak egy kis termetű ló kellett volna alá, és varkocsba fogni hosszú haját, azonnal elment volna hétvezérnek.

És akkor ehhez jött még sámánice a dobolás: a Kontroll Csoportban, aztán a Balkan Touristban dobolta végig a magyar underground rock hőskorát. Nagyokat ütött, egyszerűket, brutálist. Aztán még jött az Új Nem, minden zenekara közül a legbarbárabb, és egyébként a legjobb is, bár legkevésbé legendás. (Bátyja hozzá hasonlóan, sőt még derékebbig volt a magyar újhullámban, a nyolcvanas évek elején az Ikarus Művházban körülötte keringett a Kontroll, a Kiadó meg a többi, hangtechnikusként ő készítette azokat a legendás felvételeket, amelyek sosem jelentek meg lemezen, de mindannyian azokat másolgattuk körbe kinyúlt Polimerekre. Az Öreg – így hívta mindenki az idősebb Lehoczki testvért.)

Amikor mi az Ételbárban munkakapcsolatoztunk, már nem dobolt, mondta is, hogy eladta a dobszerelést, fájt neki, az látszott, sajnálta, de az is fájt, ha ott állt (foglalta a helyet), elege is volt már. Volt benne valami ontológiai para.

Vidám jelenség volt alapvetően, szemmel mosolygott, de ahányszor találkoztunk, mindig előjött bele valami sanyar, keser, panasz. Mondjuk nem különleges tulajdonság ez Magyarországon, meg amúgy, volt benne valami Tiborc. A mosolygós szemű Tiborc. (Azt írja róla valaki a Wikipédián, hogy ő tette népszerűvé a fiatalok körében a jobbágybajszot. Mekkora baromság. Bár bajuszban klasszis volt, kétségtelen.)

Nem találkoztunk sűrűn, mondom, nem volt szoros a munkakapcsolat, de mindig össze-összesodort a sajtó vagy a zene. Voltunk egyszer hármasban Biohazardon a PeCsában, a harmadik Rockenbauer Zoltán, Rocki, aki egy-két év múlva miniszter lett, azóta csak öltönyben láttam, és mindig csak Furtwängler-rajongása a téma, a New York hard core-ról szó sem esik.

Volt köztünk valami összetartó erő, hogy ugyanazokra a helyekre jártunk, ugyanabban a városban (faluban) laktunk, ugyanazoknál a lapoknál dolgoztunk, ugyanolyan zenéket hallgattunk, kerülgettük egymást.

Írtam szöveget kiállításához, mentünk sörözni karikaturista barátaival, fél szemmel követtem mindig: mikor mit rajzol, miben töri a fejét. Utoljára a Templom téri zöldséges előtt futottam össze vele. Annak is lehet vagy öt éve. Mondtam, hogy visszaköltöztem Budaörsre, ő meg mondta, hogy megy Amerikába a Kistehénnel. Újra dobolt, és sikeresebb zenekarban, mint valaha, nem tudom, hány ezerszer üthette el a Szájbergyereket.

Őrület van, mondta, de úgy tűnt, inkább fárasztja, mint lelkesíti. Mondtam, majd beugrok valamikor. A Budakeszi utcában lakott, ahányszor arra mentem, mindig eszembe jutott, hogy be kéne. De sosem ugrottam. És most már nem is ugorhatok: hétfőn tele volt vele a sajtó, meghalt.

Lehoczki Károly 55 éves karikaturista, zenész, költő, atavisztikus tribaldadapunk, régi budaörsi munkakapcsolatom.

Lehoczki Károly