Papp Sándor Zsigmond: A távoli gesztus
Mielőtt valaki arra gyanakodna, hogy az akció ismét a „magyar származású” Kertész fricskája lenne, máris eláruljuk, az archívum kiépítése már 2001-ben elkezdődött. Még a Nobel-díj és a világhírnév előtt. De az időpont szinte mellékes is. Kertész akkor is, ma is gesztust gyakorolt (volna). A megbocsátás gesztusát.
A 15 éves korában a buchenwaldi táborból szabadult fogoly egy német intézményre hagyja felbecsülhetetlen értékű iratanyagát. Egy olyan intézményre, amely az anyag befogadásával szabályt szeg, hiszen elvileg német nyelvű anyagokat gyűjt. Most viszont kivételt tett. A gesztus miatt. És nyilván ez lesz a fontosabb a látogatók számára is, hiszen azok sokat nem értenek majd a magyar nyelvű iratokból.
Azok viszont, akik értenék, nem tettek gesztust. Nem kérték el idejében az anyagot. (Talán világos, hogy egy pesti intézménynek miért kérnie kellett volna és nem várnia arra, hogy majd valamilyen úton-módon nála köt ki az értékes iratcsomó.)
Talán az ilyen gesztusok árulják, árulnák el igazán, hogy szembenéztünk a múlttal, értjük az elkövetett hibákat, érezzük a felelősséget, de tovább tudunk lépni, erkölcsileg felvértezve a holokausztból kinyerhető tanulságokkal. Hiszen a holokauszt a felmérhetetlen szenvedés révén tudáshoz vezetett el, és ezáltal erkölcsi tartalék rejlik benne, vagyis: érték. Erről szól Kertész egész életműve. Ezt írja le esszéiben, erről szólnak közvetve a regényei. Hogy az írás, az értékteremtés révén lehet kiszabadulni a lágerek keretezte világból. Aki ezt nem érti, még azt sem tudja, miért is van nekünk irodalmi Nobelünk.
A Kertész-olvasó szólal meg bennem, amikor azt mondom, fáj, hogy nem itthon nézhetjük meg ezt a kiállítást. De a Kertész-olvasó örül bennem a hír hallatán, hiszen tudja, hogy bizonyos szempontból Kertész által látszunk mi, magyarok is a világ számára. Helyettünk is gyakorolt gesztust ott. A mi hírnevünket is öregbíti itt.
Csakhogy Kertészhez még ma is ambivalensen viszonyul az ország egy, talán nem is jelentéktelen (bár mindent elkövetünk, hogy annak lássuk) része. Sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja. Érzi, hogy nyíltan mégsem ildomos kikezdeni, de mindent elkövet, hogy kisebbítse értékét, eltolja a magyar kultúrától mint nem szervesen oda tartozót. Hiszen ő különc, egy „megcsinált” író. Aki nem is itt él.
Miattuk sajnálom leginkább, hogy nem itt, nem karnyújtásnyira látható az örökség. Kikerülhetetlenül. Feldolgozásra várva. És nem ott, ahol elintézhető egy legyintéssel, a „túlzásba vitt” német lelkiismeret-furdalással, további összeesküvés-elméletekkel. Mert így marad a gőg. Az érinthetetlenségé, hogy ez megint csak nem ránk tartozik. Pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetünk.
