Merre tart Magyarország ötvenhat évvel a sztálinista diktatúra elleni felkelés leverése után? Noha az ország az Európai Unió természetes alkotórészévé vált, a jelenlegi kormányfő politikája a demokrácia lebontásának határvonalán egyensúlyoz, fölöttébb veszélyesen.

Az ötvenhatos forradalomban a magyarok tömegei nyilvánították ki, hogy magukénak érzik Európa demokratikus örökségét (...) Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor azonban ez év nyarán és őszén olyan programszerű elképzeléseket fogalmazott meg, amelyek eltávolodást jelentenek a fentebb említett örökségtől.

A „nemzeti politikáról és kormányzási formáról” kialakult, hosszú távra szóló vízióját Orbán Viktor már közvetlenül a két évvel ezelőtti országgyűlési választások után felvázolta, és elképzelése a 2011-es alkotmányban is testet öltött. Idén nyáron és ősszel azonban az Európával kapcsolatos elgondolásai is pontosabban körvonalazódtak „új Közép-Európa”-koncepcióját is beleértve. Orbán Tusnádfürdőn, valamint a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének tagjai előtt június és július folyamán, valamint szeptemberben és októberben elmondott beszédeiben közép- és hosszú távra szólóan megrajzolta a hatalmat birtokló Fidesz ideológiájának és programjának a kereteit.

Ennek alapját a liberális demokrácia és a szociális partnerség alapelveire támaszkodó Nyugat-Európa háború utáni berendezkedésének megkérdőjelezése jelenti. Orbán szerint ismét az erős kormány a társadalom egyesítésének és mozgósításának kulcsfontosságú princípiuma, a kormány ideológiáját pedig a nacionalizmus legitimálja. Igaz, nyíltan nem kérdőjelezi meg Európa integrációjának alapelvét, politikai dimenziójával azonban szemben áll. Az európai politika kulcsfontosságú szereplőjeként szerinte a nemzetállamnak kell megjelennie. De éppen Orbán az, aki a nemzetet a nemzetállam határain túlra is kiterjedő közösségként értelmezi: a kettős állampolgárságról szóló magyar törvény a politikai nemzet körvonalait az államhatárokon túl húzza meg.

Orbán nyíltan a karizmatikus vezér személyiségén alapuló demokrácia hívének vallja magát. A megszemélyesített hatalomnak nem a polgárok közösségét és a szabad egyéneket kell képviselnie: feladata a természetes közösségként értelmezett nemzet egyesítése. A liberális demokráciában a nemzet szabad és egyenlő emberek közössége, akik Ernest Renan szerint „mindennapi népszavazással” döntenek az összetartozásukról. Orbán számára azonban a nemzethez mint az erő princípiuma által egyesített politikai közösséghez való tartozás nem az egyén szabad választásából, hanem születéséből következik.

A hatalmat Orbán Viktor szerint nem a politikai intézményeknek és a jog által rögzített szabályok együttesének, hanem a vezetőnek, esetleg egy vezető erőnek kell reprezentálnia, ez a felfogás pedig az autoritatív kormányzás számára alakítja ki a teret. Verbális szinten elutasítja ugyan a demokrácia felszámolását, az alternatíváiról szóló vitát azonban legitimnek tartja: „... egyelőre most még nem kell új politikai rendszereket fölépíteni, de föl kell építeni új gazdasági rendszereket Közép-Európában, és reméljük, a Jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amelyeket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kelljen vezetni.”

A demokráciát Orbán leginkább negatív konnotációkkal kapcsolja össze. A polgárok egyenlősége, a sokszínűség, az érdek-képviseleti szervezetek neokorporatív alapelve és a társadalmi igazságosság ideája helyett a nemzethez való lojalitásnak kell a társadalom egységesítő elemévé válnia. Az így felfogott egységet nem az önkéntesség vagy valamilyen társadalmi szerződés garantálja, hanem a vezető erő: „Hogyha létezik egy olyan erő, amely jó irányba halad, akkor összetartás is létezik. Ha nincs ilyen erő, összevisszaság van.” Ebből kifolyólag Orbán a parlamentarizmus helyett az erős elnöki rendszerben látja a jövőt.

Orbán erős végrehajtó hatalommal rendelkező államot képzel el, miközben ezt a hatalmat a nacionalizmus legitimizálja: elgondolásának gyökerei a két világháború közötti eszmevilágba nyúlnak vissza. Ezt védelmezi, amikor azt állítja, hogy Európa „a valóságban mindmáig a második világháború árnyékában él”. A nacionalizmus apologétájaként visszautasítja, hogy ez a gondolkodásmód is szerepet játszott a háború kirobbantásában. Szerinte azok a törekvések idézték elő a világméretű konfliktust, amelyek arra irányultak, hogy az egyes társadalmakat egyetlenegy eszmének megfelelően alakítsák át; azt a tényt, hogy az önző nacionalizmus is ilyen ártalmas eszme volt, figyelmen kívül hagyja.

Magyarország gazdaságpolitikáját egyfelől a neoliberalizmus alapelvei határozzák meg, ugyanakkor azonban Orbán arra törekszik, hogy az állam markánsabb szerepet játsszon a gazdaságban. Az államnak ismét a gazdasági élet fontos szervezőjévé kell válnia, amely a szociális szempontból hátrányos rétegek tekintetében a gazdasági parancsuralom eszközeit alkalmazza. Emellett Orbán világosan jelzi, hogy az eladósodottság mértékének csökkentése és a versenyképesség növelése nem fog sikerülni a liberális modell korlátozása vagy feladása és autoritatív mechanizmusok alkalmazása nélkül.

Amennyiben a segélyek nyújtásának az lesz a feltétele, hogy valamilyen munkát mindenképpen vállalni kell, akkor ez a hosszú ideje munkanélküli és alacsony iskolázottságú rétegek mellett a felsőfokú képzettséggel rendelkezőket is érintheti, akik arra kényszerülhetnek, hogy a képzettségüknek nem megfelelő munkát végezzenek (...) Orbán alapjában véve nem különbözik a neoliberalizmus többi közép-európai apologétájától, aki azt állítja, hogy a munkanélküliség és a szegénység mindenekelőtt az egyén kudarcának a következménye.

Az Európai Néppárt (EPP) októberi kongresszusán a magyar miniszterelnök azt állította, hogy „több Európára” van szükségünk. A hazai közvéleménynek viszont azt adja értésére, hogy az európai integráció nem tartozik Magyarország megkerülhetetlen nemzeti és állami érdekei közé. Az európai integrációt 1990 után a Nyugat és a Kelet összekapcsolása jellemezte, mivel Európát mint szociokulturális egységet korábban mesterségesen szétválasztották. Ezzel szemben Orbán ismét különbségeket vél felfedezni Nyugat- és Kelet-Európa között. Kérdésessé teszi, hogy a nyugati civilizációs modell értékei Közép-Európa vonatkozásában is érvényesek. Magyarország uniós tagságát és a közös gazdasági rendszer létét azonban nem kérdőjelezi meg. Júliusi beszédeiben azt hangsúlyozta, hogy Magyarország jövőjét a közép-európai együttműködés megszilárdításában látja.

Orbán a közép-európai identitás révén határolja el magát a nyugat-európai politikai és gazdasági modelltől. Ennek az azonosságtudatnak a legfőbb értékmérőjeként a sikeres gazdasági átalakulást, a pénzügyi válság kezelését és az államadósság csökkentését nevezi meg. Orbán szerint a szociális állam felszámolása sikert jelent; ez a folyamat régiónkban intenzívebben zajlik, mint Nyugat-Európában. S véleménye szerint épp ennek a folyamatnak kellene egyfajta, Közép-Európából érkező civilizációs impulzust jelentenie.

Ez a felfogás a Közép-Európában az unió kibővítésének időszakában, 2002 és 2006 között uralkodó neoliberális retorikára emlékeztet. Nincs kizárva, hogy a Fidesz megpróbálkozik a Kaczynski fivérek vagy a cseh Polgári Demokrata Párt (ODS) arra irányuló sikertelen kísérletének megismétlésével, hogy formális vagy informális platform jöjjön létre a közép-európai konzervatív és euroszkeptikus orientációjú pártok együttműködésének elősegítésére. A Nyugat-Európától való, egyelőre leginkább szóbeli elhatárolódás megteremtheti a Fidesz és az Európai Néppárt esetleges szétválásának a feltételeit.

Orbán Viktor ugyan óvott attól, hogy „megtagadjuk Nyugat-Európát”, de az eurofób erők ellenvetéseinek egész leltárát kiaknázza. A Nyugatot „a kontinens keleti fele iránti megvetéssel”, Közép-Európához való viszonyát illetően pedig paternalizmussal és parancsolgatással vádolja. Gyakran alkalmazza a sérelmi retorikát és idézi fel az európai bürokráciáról szóló mítoszok egész spektrumát. Az Európai Unióval való együttműködés folytatása melletti érvként már csak a földrajzi közelséget és a gazdasági kötődést hozza fel. A civilizációs közelséget és az értékbeli kötődést ily módon a számítás és a pragmatikus érdekek váltották fel, amelyeket azonban sokkal könnyebb átértékelni.

Orbán Viktor közvetlen célja az, hogy az unión belül megerősítse Közép-Európa szerepét. Júliusban a határon túli magyar közösségek képviselőinek is jelezte az etnocentrikus irányvonal visszafogásának szándékát. Nehéz azonban elképzelni, hogy a legközelebbi negyedszázadban „nagyon erős, a történelemben talán még sosem volt közép-európai együttműködés” jöhetne létre, ha két hónappal később a nemzeti összetartozást megtestesítő ópusztaszeri nagygyűlésen a miniszterelnök azt állítja, hogy csak egyetlen haza létezhet, „amely képes a trianoni határ mindkét oldalán élő magyarokat egyetlen közösségbe tömöríteni”. A közép-európai együttműködés lehetetlen, ha nem országhatárokról, hanem „trianoni”, „versailles-i” vagy „curzoni” határokról beszélünk. Különösnek tűnik az is, ha a kormányfő egy szomszédos ország törvényeinek a megsértéséért tüntet ki valakit. A rimaszombati Tamás Ilona esetéről van szó, aki a magyar állampolgárság felvétele miatt elveszítette a szlovákot.

Orbán további prioritása az Oroszországgal és Kínával fenntartott kapcsolatok megerősítése, elsősorban gazdasági téren. A politikai rendszerről alkotott elképzelése ismeretében azonban a gazdasági közeledést politikai is követheti. Végső soron Orbán külpolitikai ténykedései is tekintélyuralmi hajlandóságait tükrözik. Ramil Safarov ügyét követően s a grúziai parlamenti választások előtt a magyar miniszterelnök támogatásáról biztosította az országot autoritatív módszerekkel irányító elnököt, Mihail Szaakasvilit. Orbánnak a magyarokról mint „félázsiai származékokról” szóló kijelentése az adott kontextusban arról tanúskodik, hogy az Oroszország által javasolt eurázsiai együttműködés elképzelését legitim alternatívának tekinti. (...)

Orbánnak a Magyarország és Európa jövőjével kapcsolatos elképzelései részben a második világháború előtti időszak eszméinek védelmezését jelentik. A külföldnek szánt megnyilatkozásaiban azonban enged az etnocentrizmusból, és nem konfrontálódik a szomszédos országokkal – ebből azonban nem következik, hogy ezek az elemek eltűntek a Fidesz agendájából.

A magyar, esetleg közép-európai „Sondernweg” (különút) alapvető eleme a Nyugat és a Kelet közötti oszcilláció, miközben Közép-Európának jobb viszonyban kellene lennie Oroszországgal, mint a tőle nyugatra lévő országoknak. Az új magyar politikának – legalábbis az ideológiai alapok tekintetében – az eddiginél lényegesen függetlenebbnek kellene lennie az Európai Uniótól és a Nyugattól. A „több Európa” jelszava Orbán Viktor felfogásában nem az európai országok külpolitikájának az egységesítését, hanem az Oroszország jóindulatáért való versengést jelenti.

Orbán már nem kapcsolja össze a Nyugatot a haladással oly módon, ahogy ez az összekapcsolódás a felvilágosodás óta jelen volt Közép-Európa gondolatvilágában akár pozitív, akár negatív értelemben. Ő a haladást az átalakulás orosz vagy kínai modelljének a sikerével kapcsolja össze. Ez pedig fordulópontot jelent a magyar közbeszéd főáramában, amely a XX. század folyamán mindvégig a nyugati civilizáció mellett tett hitet, s ez alól csak a szélsőjobb és szélsőbal irányzatok jelentettek kivételt.

Orbán mindezen túl a Közép-Európa által 1989 után követett irány alapjait is megkérdőjelezi: mint köztudott, a fejlődés ebben az időszakban a Nyugattal való politikai és gazdasági integrációt, a liberális demokrácia átvételét jelentette. A magyar kormányfő a nacionalizmust állítja az egyesülés helyére, a libertarianizmussal a rend, a nemzet és a haza hagyományos értékeit állítja szembe; a szolidaritást egyéni felelősségre és az állam kényszerítő erejére cseréli fel. Az ő ajánlata a forradalmi konzervativizmus egy sajátságos változata, amely Közép-Európában immár hagyományos módon Oroszországban próbál támogatásra találni.

Magyarországnak a közeljövőben továbbra is érdeke lesz az uniós tagság, de (...) csak annyiban lesz érdekelt az európai integrációban, amilyen mértékben ez a folyamat segíteni fogja belső problémái megoldásában...

Bizonyára Orbán Viktor Európával kapcsolatos elképzelései is szerepet játszottak abban, hogy az Európai Néppárt legutóbbi kongresszusán már nem választották meg a párt alelnökévé. A közép-európai együttműködésre irányuló törekvéseket és az etnocentrizmus meggyengülését a külpolitikában Szlovákiának a kétoldalú kapcsolatok terén és a belpolitika kontextusában is hatékonyan ki kellene használnia a szlovák–magyar viszony stabilizálására. Ehhez a stabilizáláshoz a jelenlegi szlovák kormányzati elitnek és Orbánnak is megvan a szavazóktól kapott felhatalmazása.

Az állam szociális funkcióinak megszüntetésétől kísért tekintélyelvű modernizáció képletei Magyarországon kívül is egyre vonzóbbakká válnak. Ez Szlovákiára is érvényes, bár egyelőre inkább intuitív módon, semmint a programok szintjén. S éppúgy vonatkozik az ún. adódemokráciára (amikor a választójog az adózási kötelezettségek teljesítésének függvénye), mint azokra a törekvésekre, amelyek vagyoni vagy iskolázottsági cenzus révén korlátoznák a választójogot.

S ha megnézzük a helyzetet nálunk, látjuk, hogy a választópolgárok előzetes regisztrációját nem valamelyik szélsőséges javasolta először, hanem Peter Schutz, a Sme című liberális napilap élvonalbeli kommentátora. Tehát pontosan arra tett javaslatot, ami miatt az európai intézmények Orbánt bírálják, s ami ellen Gyurcsány Ferenc éhségsztrájkkal tiltakozott.

Orbán esetleges sikere tehát más európai országokra is ösztönzően hathat. Politikája (egyelőre) a demokrácia lebontásának határvonalán egyensúlyoz, Magyarország azonban változatlanul demokratikus ország. Orbán Viktor viszont koncepcióival egy (jövőbeni) tekintélyuralmi berendezkedést legitimizál, és megfelelő ideológiai fedezetet biztosít számára. Az ő döntései és eszméi ezért nagyobb veszélyt jelentenek a közép-európai demokráciára, mint például Victor Ponta román kormányfő viselkedése, aki 2012 nyarán arrogáns módon figyelmen kívül hagyta az alkotmánybíróságot. Az ő magatartását ugyanis kifejezetten haszonszerzés motiválta. Orbán hatékonyan használja ki a jövőtől való, Európában mindenütt jelen lévő félelmet és a polgárok elidegenedését a politikától. E negatív érzelmekhez Közép-Európában még a vereség érzete is hozzáadódik, a posztkommunizmus időszakának átalakulási folyamata ugyanis nem csupán vitathatatlan sikereket hozott, hanem a változások kezelhetetleneknek bizonyuló szociális következményeiben és az erkölcsi nyomorúságban megnyilvánuló kudarcokat is.

Európa gondolati és gazdasági stagnálása azonban nem haladható meg azáltal, ha a gazdasági liberalizmust a civil szférában érvényesülő állami parancsuralommal kombinálják, s mindezt konzervatív ideológiai mázzal vonják be. Ez a kombináció nem gyógyírt jelent a problémákra, hanem inkább fájdalomcsillapítót vagy altatót. Az orbáni tekintélyuralmi narkózisból való ébredés pedig fájdalmas lehet.

A szerző a Szlovák Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének munkatársa

A cikk a pozsonyi Pravdában 2012 november 10-én megjelent írás fordítása

*** 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.