Kicsit igazságtalan, hogy a külvilág nem szavazhat az amerikai elnökre. A személye és politikája az amerikaiakon kívül is olyan sok ember életét érinti meghatározó mértékben, hogy valahogy igazán figyelembe vehetnék a franciák, a koreaiak meg az argentinok véleményét is például. Azt speciel tudjuk, mert felmérték, hogy Európában Barack Obama simán nyerne.

Az európaiak továbbra is a hozzájuk hasonló gondolkodású, az ő politikusaikkal összevethető, intellektuális vezetőt látják benne, négyötödük rá szavazna. A magyarok persze ebben is mások. A kormánypárti hetilap címlapján minősíti lufinak Obamát, a miniszterelnök külpolitikai kétbalkezével készült kisinterjúból pedig kiderül, amit eddig is tudtunk: Orbán utolsó reménye amerikai kapcsolatainak rendezésére az, ha Mitt Romney nyer. Valószínűleg keservesen csalódna, bár ezt talán sosem fogjuk megtudni, mert a prognózisok zöme Obama mellett szól. De ez mindegy is.

Amire nekünk elsősorban figyelnünk kellene, az nem is az, ki győz a mai elnökválasztáson, hanem az, hogy az amerikaiak megosztottsága (aminek a Republikánus Párt jobbszélén szerveződött Teaparti mozgalom egyszerre következménye és oka) immár nemzeti céljaik megvalósítását veszélyezteti.

Az utolsó napokban már Romney is azzal kampányolt, hogy kétpárti megoldásokat keresne a problémákra. Ezt ígérte négy éve Obama is, de legtöbb kezdeményezése lepattant az alsóházi republikánus többségéről.

A papírforma szerint bármelyikük nyer, a képviselőházban marad a konzervatív, a szenátusban a liberális többség, vagyis az elnök és ellenzéke csak együttműködve tudja elkerülni a fenyegető „költségvetési szakadékot”, a büdzsé körüli, a szövetségi kormányt megbénító patthelyzetet. És akkor még csak 2013 elején tartunk, szót sem ejtettünk az amerikai történelem leghosszabb háborúja, az afganisztáni befejezéséről, a Kína jelentette gazdasági, katonai és politikai kihívásról, az iráni atomprogramról, az amerikai iskolák, utak, energetikai hálózatok, általában a jórészt az adókból finanszírozott infrastruktúra méltatlan állapotáról vagy a most már a jobboldalon sem tagadott klímaváltozásról.

Csupa olyan probléma, amelyben egységes mozdulással is nehéz egyről kettőre jutni, megosztva, egymással is háborúzva meg lehetetlen. Elég csak arra utalni, hogy Obama is kénytelen volt súlyos kompromisszumot kötni, hogy legalább egészségbiztosítási tervének minimumát el tudja fogadtatni. Akár ő folytathatja, akár Mitt Romney kap felhatalmazást, valahogy vissza kell találniuk a józan ész és a kiegyezés hangjához.

Kár azon morfondírozni, hogy Európának vagy nekünk magyaroknak melyikük lenne a jobb. Mindkettővel megtalálhatjuk a közös hangot vagy egyikkel sem fogunk tudni kijönni – ez legalább annyira múlik rajtunk, mint rajtuk. Igaz, Obamával könnyebb és főleg kellemesebb volt az élet, mint George W. Bushsal. Azt meg ki tudja, Amerika készen áll-e egy fehér férfi elnökre?