Az elmúlt 22 év MNB-vezetősége párt- vagy társadalompolitikai rokonszenvre való tekintet nélkül a Bundesbank, azon belül pedig kiemelten Ottmar Issing nevéhez kötődő elméletet követi, miszerint a monetáris politika eszközeinek természetéből fakadóan a jegybank csak egy célt követhet – mert ha többet követ, zavart okoz –, és az nem lehet más, mint az árstabilitás elérése és fenntartása. Erre a küldetésre a jegybank kiemelten alkalmas, mert az infláció kizárólag monetáris jelenség. (Lásd az elmélet magyar megfogalmazását Bihari Péter, a monetáris tanács korábbi tagjának írásában, Népszabadság. 2009. február 6.). Tehát nem a jegybank intézkedéseinek előre látható következménye a helyes monetáris politika mérvadója, hanem a cél rendületlen kijelölése. Az intézkedések tényleges hatásának jelentősége eltörpül a helyes cél tiszteletének árnyékában, más szóval a cél szentesíti az eszközt még akkor is, ha, mint esetünkben, a bevetett eszköz két évtizeden át nem éri el a kijelölt célt. Nem számít, hogy a munkanélküliség, az alulfoglalkoztatás és a kivándorlás a 30-as évek óta nem látott szintre rúg, nem számít a beruházások drámai zsugorodása, az sem, hogy a legmagasabb európai reálkamat immár hosszú évek óta nálunk párosul az egyik legmagasabb európai inflációs rátával – az EU-átlag több mint kétszeresével –, de még az sem, hogy az MNB-nek mindeddig nem sikerült kimutatni semmiféle ok-okozati összefüggést a magyarországi kamatszint és az infláció között.

A kudarcra a mindenkori jegybanknak persze van magyarázata: az a mindenkori fránya kormány fiskális fegyelmezetlenségének a következménye. Csakhogy. Az elmúlt két évtized 5 és 9 százalék között ingázó, az MNB által diktált reálkamatát történelmileg még a legerősebb nemzetgazdaságok sem voltak sohasem képesek kitermelni. (A hosszú távú történelmi átlag Rogoff szerint 2,5% körül van.) A túlzottra sikeredett reálkamat paradox módon éppen inflációt eredményez. A visszavágott beruházások csökkentik a nemzetgazdaság teljesítményét, tehát az adóalapot, ami először az inflációt előidéző költségvetési hiányt növeli, majd a brutális megszorításokhoz vezet. De a megszorítások – mivel tovább csökkentik a nemzetgazdaság teljesítőképességét –megint csak paradox módon inflációs nyomást gerjesztenek, mert az adóalap ismét az állam kötelességeinek ellátásához szükséges szint alá csökken. Az elhibázott monetáris politika tehát képes egyszerre beindítani az infláció és a recesszió spirálját.

Ha mindehhez még hozzáadjuk a devizahitelezés rombolását, az egész pénzügyi rendszer lebénulását – amit a kormány sületlen különadója, árfolyamgátja és végtörlesztése csak fokozott –, a tényektől és a dogmáktól mentes monetáris elmélettől való nagymértékű elrugaszkodásra van szükség ahhoz, hogy az MNB immár hagyományos monetáris politikáját hitelesnek, a reálkamat szintjét a nemzetgazdaság teljesítőképességéhez igazító törekvést pedig hiteltelennek minősítsük. Van valaki, aki komolyan gondolja, hogy az 5%-ot is meghaladó reálkamatnak nincs semmi köze a honi beruházások összeomlásához? Aki komolyan gondolja, hogy a beruházások összeomlásának nincs köze a munkanélküliséghez és alulfoglalkoztatáshoz, vagy aki azt hiszi, hogy a nemzetgazdaság összezsugorított teljesítőképességének nincs semmi köze a költségvetés vajúdásához? És még mindig van valaki, aki azt hiszi, hogy az összeomlott beruházásokat pótolhatják a multik?

Téves és káros feltételezni, hogy itt a növekedés és az árstabilitás igénye lenne ütközésben, amit mi sem bizonyít jobban, mint a piacok teljesen nyugodt reagálása mindhárom kamatvágásra. Egy ilyen feltételezés ugyanis csak akkor lehetne helytálló, ha az árstabilitás eleve kizárná a növekedést és vice versa, ami persze nem igaz. Itt egy önkényesen magas, már rég hatékonytalan, az árstabilitás elérését képtelennek bizonyult, de a reálszférát bedöntő kamatpolitikának a remélhetőleg körültekintő átalakításáról van szó, amihez nem kell semmiféle törvénymódosítás.

A törvény ugyanis az árstabilitást az MNB „elsődleges céljá(nak)” nevezi, és széles körű eszköztárat rendel a cél mellé (aminek a javát az MNB idáig csak elvétve használta). Az „elsődleges” azonban egyáltalán nem egyenértékű a „kizárólagos” vagy az „egyetlen” fogalmával, hiszen magában foglalja a „másodlagos”, „harmadlagos” stb. célok létjogosultságát, az eszközök bősége pedig lehetővé teszi, hogy az infláció kérdését a nemzetgazdaság – ezen belül a pénzügyi rendszer –egészének tükrében kezelje. Az árstabilitás előtérbe helyezése persze teljes mértékben helytálló, ez nagyon fontos cél, hiszen e nélkül nehéz a fenntartható növekedés alapjait biztosítani. De tekintettel a gazdasági folyamatok bonyolult összefüggéseire, éppen a cél elérését hiúsítja meg az inflációs jelenségek kiragadása a folyamatok egészéből annak a feltételezésnek alapján, hogy a kiragadott inflációt kezelni tudnánk úgy, hogy más, esetleg célunkkal ellentétes vagy egyébként káros folyamatokat ne hívnánk életre. Az MNB saját feladatának hagyományos értelmezése, miszerint a fogalom kizárja minden más cél vagy érték figyelembevételét, tehát nemcsak közgazdasági nonszensz, hanem egyenesen ellentétes a törvény szövegével. Itt az ideje, hogy azt a brutálisan leegyszerűsített monetáris politikát, amit az MNB immár két évtizede követ, egy jóval érzékenyebb, sokoldalúbb, a nemzetgazdaság igényeihez és állapotához jóval közelebb álló politikával helyettesítsük.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.