– Ha nem csókolom meg a férjemet, talán ma is él – néz rám egy nő az egri temetőben. Ötven körüli asszony sötét ruhában. A szomszédos sírnál álldogál, úgy értem, mellettünk. Én meg nézek vissza bambán.

– Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy megcsókoltam aznap reggel – teszi hozzá, de nem értem, hogy mit mond, mit akar azzal a csókkal, nem értem. Kérdezősködni meg nem merek. Pedig ez volna a szakmám, ugye, hogy kérdezek. Ha mondja magától, mondja, ha meg nem, úgy is jó. Úgy teszek, mintha piszmognék gyertyával, virággal, de azért magamban erősen szurkolok, hogy mondja. Mert rögtön az írásra gondolok persze... Az első mondat már megvan, mi lesz az utolsó? S gyorsan el is szégyellem magam, uramisten, micsoda egy utolsó hiéna, aki lettem.

Még a temetőben is csak azt lesem, hogy hol hever egy mondat, amit fölzabálhatok. Az asszony persze folytatja aztán, mert láthatólag beszélni akar. Kibeszélni azt a csókot, kibeszélni egy idegennek.

Hallgatom hát, hogy a férje meghalt közlekedési balesetben, vonattal ütközött. Hajnalban indult otthonról kocsival, a Dunántúlra ment volna, de útközben belerohant egy vasúti szerelvénybe, nem is fékezett, a szakértők ebből gondolták utólag, hogy vezetés közben elaludt. Igen, valószínű, hogy elaludhatott. Azt mondja az asszony, hogy aznap hajnalban álmos volt a férje, s ébredés után ő kicsit visszahúzta még, vissza az álmos férjet az ágyba.

Tudja, hogy van ez, mondja. Nem kell annyira sietni, van még öt perc, tíz perc ébredés után, esetleg tizenöt, igen, tizenöt, amit együtt lehet tölteni még. S ő aznap hajnalban a férjét még kicsit visszahúzta, a férj pedig visszabújt, belebújt még kicsit abba az ölmelegbe. Emiatt tizenöt perccel később indult. Nem olyan nagy ügy ez. Mindennapos eset, hogy a feleségek reggel halkan odaszólnak, a férjek pedig gyorsan visszabújnak. Tudjuk, hogy van ez. S azt mondja az özvegy, hogy neki három éve ezen a pár percen zakatol az agya.

Mi lett volna, ha azon a hajnalon a férjét ő nem húzza vissza? Ha a férje pár perccel hamarabb indul? Mi lett volna? Akkor azzal a szerelvénnyel a férje nem találkozott volna, abba a vasúti átjáróba a férje talán pár perccel hamarabb ér oda. Ilyenkor az sokat számít, mondja az asszony, mert egy vonat egy kereszteződésen pillanatok alatt átrobog, s csak másodperceken múlik, mint a filmekben, az élet. Pontosabban a halál, igazítja ki gyorsan saját magát. Ezen zakatol az agya, azt mondja, azóta. Hogy azon a hajnalon egymástól több száz kilométer távolságból megindult egymás felé egy vonat és egy autó, s egy bizonyos ponton összefutottak. De ha a szerelvény pár percet késik, vagy ő a férjét nem húzza vissza, akkor nem futnak össze. S milyen titokzatos, hogy mégis halálpontosan összetalálkoztak akkor.

Tűnődöm, hogy mit lehetne erre mondani, valami vigasztalót. Azt mégse mondhatom, hogy nézze, asszonyom, más is csinál hülyeséget. Milyen hülye szoktam lenni én is, főleg, ha iszom, ezt azért mégse mondhatom, mert habár igaz, őrajta nem segít. Piszmogok a gyertyával, majd kérdem tőle, hogy az volt tehát a hivatalos szakértői vélemény, hogy a férje elaludt? A volán mögött elaludt a férje? Elaludt szegény, igen, igen, bólogat az asszony, mire mondom neki, hogy akkor hát utoljára biztosan valami szépet álmodott. Igen, igen, bólogat megint, s elneveti végre magát: hiszen éppen ezzel szoktam vigasztalni magam.