Az év elején a Heti Válasz szembesítette Szőcs Gézát azzal a ténnyel, hogy a Bajnai-kormányhoz képest az Orbán-kormány 35-40 százalékkal kevesebbet szán a kultúrára. Szőcs államtitkár akkor még azzal válaszolhatott, hogy igen, igen, de haj’, ha tudnák, ezért is mennyit kellett harcolni. Azóta azonban Orbán Viktor deklarálta, hogy az olyan válságos időkben kell többet szánni a kultúrára, mint ez a mostani.

Ezek után már nyilván nem lehet beismerni, hogy az ellenkezőjét teszik. Balog Zoltán miniszter a minap a Hír TV-ben már nem is tudott mást mondani, mint hogy egyesek az első Orbán-kormány idején is kevesellték a kultúra támogatását, pedig akkor nőtt. És azt is leszögezte, mi a megoldás: „a megoldás az, hogy kiszervezzük ezt. A kormány a Magyar Művészeti Akadémiát szeretné olyanná tenni, mint amilyen a Magyar Tudományos Akadémia a tudomány területén. Aztán a művészeti akadémiába kell bemennie a művészeknek, a kultúrembereknek, az íróknak, a költőknek, színészeknek, filmeseknek, mindenkinek. A kormány odaadja nekik az összes támogatást, és aztán ők fogják azt autonóm módon elosztani. Ez egy korrekt látható rendszer lesz. Szerintem ez a jövő, nem az, hogy a miniszter és az államtitkár osztogat...”

Ha a miniszter szövege azt jelentené, amit jelent, akkor a demokratikus országok gyakorlatából régóta ismert arm’s length principle-re, a kartávolság elvére ismerhetnénk rá: a kormány, a minisztérium távol tartja magát az eseti döntésektől, azokat a szakágakon belüli arányokat és értékítéleteket tükröző, amennyire lehetséges, autonóm művészeti tanácsokra bízza.

A Nemzeti Kulturális Alap ennek felelt meg. Csak nem eléggé, mert fenntartottak 20%-os miniszteri keretet és részleges delegációs jogot. Az első Orbán-kormány a miniszteri keretet felemelte 50 százalékra, és a miniszternek teljhatalmat adott a kurátorok kijelölésében. Orbán bukása után bekövetkezett bizonyos – korántsem elégséges – visszamozdulás az autonómia irányába.

A második Orbán-kormány megalakulásakor Szőcs Géza az Indexnek előadta, mennyire figyelemre méltónak találja azt a nézetet, miszerint: „egy minisztériumban kell legyen annyi kompetencia, hogy saját maga dönteni tudjon, melyik könyv, film vagy múzeumi bevásárlás támogatandó, és melyik nem, vagyis fölösleges drága önköltséggel fenntartani erre egy külön struktúrát”. A „külön struktúra” ugyan fennmaradt, de az autonómiája az idén végleg megsemmisült. Az NKA elnöke ezentúl maga a miniszter, a tényleges irányítását pedig az általa kinevezett alelnök végzi.

Ehhez képest jó hír lenne, ha legalább a művészeti támogatásokat autonóm művészeti akadémia osztogatná. De nem! Ellenkezőleg!

Kosáry Domokos vezetése alatt a Magyar Tudományos Akadémia ismét autonómmá és teljessé vált. 1992-ben kinőtt a diktatúra által levágott karja, a Széchenyi Művészeti és Irodalmi Akadémia. Az autonómiát az Antall-kormány is rühellte, s létrehozták az autonóm intézmények kormányhű árnyékait. Így jött létre a Széchenyi elé vágva az akkori kulturális államtitkár bábáskodásával, az akkori ellenzéket (a Fidesszel együtt) a normális emberek köréből expressis verbis kitagadó Makovecz Imre elnökségével a Magyar Művészeti Akadémia.

A legjelentősebb magyar írók, művészek túlnyomó része az Akadémia akadémiájában van, a legelfogultabbak túlnyomó része az árnyékakadémiában. Ezt az árnyékot kenték föl a jelenleg hatályos árnyékalkotmány által hivatalosnak, az igazit pedig páriásították. Balog miniszter szavai tehát a magyar művészet páriásított javához szólnak: ezentúl támogatás kizárólag annak jár, aki behódol, és behúzódik a kormány árnyékába.

Fekete Györgyé, a Magyar Művészeti Akadémia vezetőjéé a szó