A besorolás elutasítása és a különállás alátámasztása azonban megérdemel néhány kérdőjelet. Akkor is, ha Révész Sándor az író céltudatosan válogatott, pontosan idézett kijelentéseivel, indulatos mondataival, keserű nyilatkozataival igazolja, hogy Nobel-díjasunk Auschwitz univerzális emberi tapasztalatának birtokában következetesen és eltökélten tagadja magyar identitását, és ami ennél is vitathatóbb, a magyar nemzethez, a magyar irodalomhoz való tartozását is.

Ebből természetesen korántsem következik, hogy a cikk, illetve a cikkíró egyetértene azokkal, akik egyetlen Nobel-díjas írónkat Imre Kertésznek vagy akár csak magyar származású írónak nevezik. Ellenkezőleg. Révész kitér arra is, hogy ezúttal megtörtént az, amire oly sokszor hiába várunk: a kurzustévé, ha nem is kért bocsánatot, legalább helyreigazította saját „unortodox” minősítését, és a világbotrány elkerülése végett közölte, hogy „Kertész Imrét természetesen Nobel-díjas magyar írónak tekintjük”. Ezt a gesztust (Révész Sándorral, gondolom, egyetértésben) nemcsak elfogadom, de helyeslem is, annak ellenére, hogy tudatom legmélyéről felsejlik gyerekkorom akáclevéltépő játéka, amikor is a „szeret-nem szeret” bakfisdilemmáját a „szívből-színből-igazán” toldalékkal bonyolítottuk. Ám természetesnek tartom, hogy Orbán Viktor valódi vagy csak formális tisztelettel, de a világ szeme láttára, vagy legalábbis a fotográfus lencséje előtt odahajolt a vele szemben ülő, apja korú, beteg ünnepelthez. De azt is tudom, hogy mindez csak a pillanat színházának tartozéka.

A lényeg Kertész Imre – érzelmileg, emberileg tökéletesen érthető, sőt emberileg akár el is fogadható – elhatárolódó nyilatkozatainak értelmezése. Aki a holokausztot túlélő nagy írók sorsát és életművét ismeri, Primo Lévi, Tadeusz Borowski és mások választott végzetét idézve, nem csodálkozhat Kertész radikális pesszimizmusán, a múltból eredeztetett és a jövőtlen jövőre alapozott életundorán sem. Mert mérhetetlenül mélyek az elszenvedett sérelmek, gyógyíthatatlanok a magyar és német fasiszták ütötte sebek, amelyeket Kertész – és a többi túlélő – a testén és a lelkében hordoz. Aki megjárta, túlélte a lágerek poklát, nem felejt. De tudható az is, hogy Kertész Imre sérelmeinek azóta is fájó sorozata nem ért a láger felszabadításakor véget. Ezek a később ütött sebek ha fájdalmasak is, nem mérhetők a sok millió individuum, köztük Kertész életét fenyegető pokol veszélyével, fájdalmával. De a poklot megjárt, alkatában és szellemében érzékeny embernek igenis joga van megélt, valóságos szenvedése szubjektív megítéléséhez is.

Tény, hogy hazaérkezése és az itthoni találkozások sivársága beárnyékolták, meghiúsították kamaszkori reményeit. Nagy művei megírása után is – joggal, és utóbb részben jogtalanul is azt érezte, hogy itthon nem kapja meg azt az elismerést, tiszteletet és főként szeretetet, ami megilletné. Szenved a tényleges –később némileg eltúlzottan általánosított –, megszenvedett igazságtalan mellőzéstől. Ehhez való írói, emberi joga vitathatatlan. De vitathatatlan az is, hogy amikor azt állítja, soha nem is tartozhat a magyar irodalomhoz, ebben a jövőt is beárnyékoló, feltételes, megengedő, illetve tiltó szótagban, a hat-ban annyi keserűség érződik, hogy Kertész híveit, olvasóit és kritikusai jobbik részét feltétlen vitára, cáfolatra készteti. Nem is csak azért, mert előrevetíti, hogy az alkotó magánya börtönéből és a választott társ oldalán végül is a határokon kívül találja és teremti meg az írásra, számadásra serkentő kisvilágot, amelynek otthontalanságában is otthon érzi magát. Mindez – elvben – akár igazolhatná is, hogy Kertésznek nem ez a 93 ooo négyzetkilométer a hazája. Csakhogy az igazi írónak – és ki vitatná ezt a Sorstalanság szerzőjével kapcsolatban – hazája az anyanyelve, a nyelv, amin írnia adatott. Ha nem tudunk, nem akarunk az idézetektől elszakadni, legalább higgyünk Kertésznek akkor is, amikor arról beszél, hogy életében „a legnagyobb öröm itt e földön mégiscsak az írás volt, a nyelv, Ady, Babits, Krúdy, Szomory és megannyi jó magyar költő és író gyönyörű nyelve”. (K. dosszié, Magvető, 2006, 26o. o.) Amikor a Kudarc író hősének felteszik a nagy kérdést, hogy miért nem megy el innen, ahol annyi kudarc és sérelem érte, azt feleli, hogy azért, mert meg kell írnia egy regényt. Egy könyvet, amit máshol nem lehet – mert most csak ezt az egy nyelvet tudja. Nem tagadja, vitatja, hogy megtanulhat egy másikat, de attól tart, hogy mire megtanulná azt a másikat, elfelejtené a regényét…

De hiába keresünk, választunk a továbbiakban bármilyen frappáns, bölcs idézetet, nyilatkozatot, az életmű megítélésében egyik sem lehet perdöntő. Az interjúkban, cikkekben megfogalmazott elhatárolódó kijelentések kifakulnak, elhervadnak az időben: ami számít, ami megmarad, az csak a mű. És Kertész Imre – bár nem csak magyaroknak, de – mindenkor magyarul írt. A számtalan nyelvre lefordított Sorstalanság nemcsak Auschwitz egyetemes víziója, a regény íve, hősének sorsa Budapesten kezdődik és oda kanyarodik vissza. Magyarok a többi regény főbb szereplői is.

Sok év múlva, amikor már nem Wass Albert, hanem Kertész Imre lesz érettségi tétel, legfeljebb lelkes Kertész-kutató filoszok fognak az írónak a magyar identitását elvitató kijelentő mondatairól vitázni, de ettől még a Sorstalanság, a Kudarc és a Kadis a meg nem született gyermekért, vagy akár az Angol lobogó is erőteljes és hiteles magyar nyelven, s főként magyar szereplőkről is íródottak megmaradnak. És tudni fogják mindazok, aki magyarul olvasnak, hogy Kertész Imre nemcsak önmagához – hozzánk is – tartozik.

A szerző újságíró

Földes Anna téved, nem értek egyet a Magyar Televízió helyesbítésével: senki nem erőltethet rá senkire, semmilyen alapon olyan identitást, melyet az elutasít. Az elutasítás megértése, okainak feltárása, minél fontosabb emberről van szó, annál fontosabb, de a tényen nem változtat.

Egy (élet)mű besorolása más kérdés. A közrebocsátott mű a szerzőtől függetlenné vált objektiváció, a besorolása bármely szempontból szabad vita tárgya, melyet a szerző véleménye nem korlátoz. Kertész Imrével ellentétben magam is a magyar irodalom részének tartom az ő életművét, ez egyike annak a sok-sok dolognak, amelyben nem értek vele egyet.

Révész Sándor

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.