A kiszivárgó hírek szerint a Fidesz minden látszat dacára és a kényelmes parlamenti többség birtokában kényre-kedvre átírt választási szabályok, a külhoniakra is kiterjesztett választójog, az átrajzolt választókerületek, a fegyelmezett pártemberekkel feltöltött választási testületek, a saját magukra szabott regisztráció, a pártszolgálatra kötelezett „közszolgálati” tévé, rádió és hírügynökség, a megfegyelmezett, felvásárolt vagy eleve a holdudvar által működtetett kereskedelmi és bulvársajtó, a kézi vezérelt helyi média meg az összes többi, még kevésbé exponálódott trükk (például a plakáthelyek irányított leosztása, az ellenzéki pártok tervezett pénztelenítése stb.) ellenére sem bízik igazán a győzelemben.

Ennek oka egyrészt az eddigi kormányzati teljesítmény, másrészt pedig az a pártstruktúra, amely 2010 óta a tökéletes komfortot biztosította számukra (ideológiailag és fizikailag is erősen megosztott ellenzék, azMSZP teljes „vegyértékhiánya”). Ez a kombináció a kampány látható szakaszában kényelmetlen helyzetbe hozza őket. Arra kényszerülnek ugyanis, hogy jobbról kíséreljék meg megnyerni a választást – holott győzni eddig mindenkinek csak középről sikerült.

Ahhoz, hogy a Fidesz kormánypártként a kampány idejére középre húzódhasson, két feltételnek kellene teljesülnie: szükség lenne egy erős, prosperáló és a kormányzás áldásaiból bőven részesült középosztályra (négyévnyi korlátlan hatalom után nem lehet kizárólag ígéretekkel kampányolni, az elért eredményeket is fel kellene mutatni), meg arra, hogy a kormánypárt szavazótábora „jobbra zárt” legyen (azaz ne kínálkozzon átjárás a Fidesz-szavazók és a Jobbikszimpatizánsok között). E két kritérium közül ma egyik sem teljesül, és nincs esély rá, hogy a belátható jövőben bármelyik megteremthető.

Ha a Fidesz célba veszi a centrumot, akkor nemcsak az EU-ellenességről (gyakorlatilag a szabadságharcos retorikáról), a turulos-emesés-őshazásmitológiáról, a keleti szélről, nacionalizmusba hajló patriotizmusról, a különféle színű ellenségképekről és a sérelmi politikáról kell lemondania, hanem arról a pár százezernyi választóról is, akik csak addig maradnak fideszesek, amíg megkapják ezt a lelki muníciót. A középosztálynak pedig a „jó kormányzás” és a felemelkedés megélt tapasztalata lehetne az egyetlen valódi vonzerő, ehelyett azonban –eltekintve az adó- és gyerekkedvezménnyel jól ellátott felső rétegétől – a 2014-ig hátralévő időben is ígéretekkel kell beérnie. (Ez utóbbira láttunk két tétova kísérletet a napokban: Orbán Viktor beharangozta a középosztály megmentését – az érintettek közül sokakat már a kifejezés meghallásától is elfog a pánik, pedig a kormányfő alighanem csak a további lecsúszás fékezésére gondolt –, és prognosztizálta, hogy 2018-tól talán már tényleg egy kicsit jobb lesz.)

A kormányoldal tehát jobbról lesz kénytelen végigharcolni a kampányt, ami tényleg életveszélyes vállalkozás – de nincs más választás. Ugyanakkor ennek a kényszerforgatókönyvnek van néhány rejtett előnye is. Ha sikerül elérni, hogy a vita a kormányzat valós teljesítménye – a jogállam és a szociális biztonság eróziója, a tartósított recesszió, a beígért elszámoltatás és munkahelyteremtés teljes kudarca, az oligarchakurzus, a földügyi anomáliák – és/vagy a különféle gazdasági és társadalmi jövőképek helyett az ország képzelt és valóságos ellenségeiről, a gyarmatosítás elleni küzdelemről, a termőföldre, illetve általában a magyar jövőre törő spekuláns hordákról, Nyirő végső nyughelyéről és egyéb szimbolikus témákról folyjék, akkor a Fidesz nemcsak arra lesz képes, hogy legalább néhány virtuális győzelmet felmutasson, hanem arra is, hogy olyan kommunikációs teret alakítson ki, amely megalapozhatja a későbbi közös kormányzást a Jobbikkal.

Orbánék ugyanis egyetlen „kívánatos vészforgatókönyvvel” számolnak, ez pedig a radikálisokkal megkötendő koalíció (vagy alig valamivel jobb a esetben egy kisebbségi Fidesz-kormány a Jobbik külső támogatásával). A Fideszben okkal tartanak tőle, hogy 2014-ben egyszerre csapják le nekik az összes magas labdát, amit 2006 óta feldobáltak (például olyan formában, hogy valamelyik ellenzéki párt minden változtatás nélkül kiragasztja az utak mellé a nyolc évvel korábbi „Rosszabbul élünk, mint négy éve” tematikájú Fidesz-plakátokat), és onnan már nemcsak a többi párt, hanem a nevetségessé válás ellen is küzdeniük kell. De még sokkal jobban rettegnek attól, hogy valóra válik valamelyik rémálmuk.

Ezekből kettő is van: az egyik szerint a választásokig a közhangulat annyira a Fidesz ellen fordul, hogy 1994 és 2012 után ismét fellép a „portás kutyája” effektus (ti. a nevezett ebet is megválasztják, ha annak a pártnak a színeiben indul, amelyiknek a legnagyobb esélye van a kormány elzavarására), a másik pedig arról szól, hogy az ellenzék (mínusz Jobbik) közösen, szövetségben vesz részt a 2014-es szavazáson. A legbelső kampánykörökből származó információk szerint már a Bajnai-beszéd előtt is egyértelműen a második opciót tartották veszélyesebbnek, és a kampány célegyeneséig hátralévő egy évben az első számú belpolitikai cél (akár a választási törvény többszöri átírása árán is) ennek megakadályozása lesz.

A kampánystáb semmit nem bíz a véletlenre, és minden lépést alaposan megvizsgál fókuszcsoportos kutatásokkal. Sokkal hamarabb tudták például magánál az LMP-nél is, hogy a regisztrációs szabályok csak első ránézésre kedveznek az ökopárt (az átlagosnál tudatosabb) szavazóinak, valójában épp azokat a csoportokat rekesztik ki a szavazásból, amelyekből az LMP-szavazók verbuválódnak. Mint ahogy azt is, hogy Bajnai korai kampánystartja új törésvonalakat fog létrehozni az ellenzéken belül: az „elmúltnyolcév” utolsó miniszterelnöke az LMP-szavazók körében egyes felmérések szerint népszerűbb, mint bármelyik LMP-s politikus – ami nem is olyan meglepő annak fényében, hogy a zöldeknél a részvételi elvű pártszervezés szinte kizárja egy-egy „sztár” látványos kiemelését és felépítését –, és Bajnai a DK-s táborban is elfogadottabb vagy legalábbis „sanszosabbnak” gondolt magánál Gyurcsány Ferencnél.

Az említett kutatásokkal folyamatosan figyelik a legfontosabb választói tömbök hangulatváltozásait, és készülnek rá, hogy ezekhez igazítják (még az utolsó pillanatokban is) a választási törvény előírásait. A Fidesz-kampánynak várhatóan négy kiemelt célcsoportja lesz: a tűzön-vízen át hűséges fideszes kemény mag (a spontán Békement-résztvevők és közvetlen környezetük), a Jobbik és a Fidesz között ingázó „patrióták”, a nyugdíjasok meg a határon túli magyarok. Az utóbbi körből a kormánypárt százezres nagyságrendű szavazatot remél, ami – ha bejön – önmagában is alkalmas lehet a választás eldöntésére. A következő másfél évben ezek a csoportok egyfelől „sérthetetlenek” lesznek, másfelől pedig el lesznek halmozva – elsősorban szimbolikus – jótéteményekkel.

A Fidesz emellett megpróbálja megjátszani azt a lapot is, amelyik 2002-ben kis híján nyerő lett: megkísérelnek valamilyen keresletvezérelt gazdaságélénkítést (ötletből több is van: a legszalonképesebbnek a korábban a szocialisták által is kipróbált „klímabevételekből kedvezményes háztartásigép-vásárlás” típusú akciók számítanak, de mérlegelnek néhány nagy munkaerő-igényű, Duna–Tisza-csatorna jellegű kormányzati beruházást is). Attól viszont ódzkodnak, hogy Paks esetleg kampánytémává váljon, ezért a jelenlegi álláspont szerint a bővítésről a választásig nem születik meg vagy nem kerül nyilvánosságra a végső döntés.

Készülnek a tervek a közmédia kampánygépezetté alakítására és a kereskedelmi tévék-rádiók „hermetikus” depolitizálására. Arra is van szándék, hogy a kampány eleve kizárólag a közszolgálati adókon jelenhessen meg. A kormányzati szereplők a hivatalos kampányidőszakban csak avatások/átadások és ünnepségek környezetében, illetve külföldi látogatásaik alkalmával jelennek majd meg a közszolgálati sajtóban, kerülik a vitahelyzeteket és a valódi (nem a baráti orgánumoknak adott) interjúkat. Külön csapat tanulmányozza azokat az adminisztratív technikákat, amelyek 2000-ben Floridában Busht a győzelemhez segítették Al Gore ellenében (ez ad igazi értelmet a regisztrációs erőfeszítéseknek), és zajlik egy gondolkodás az elektronikus szavazás valamilyen formájának bevezetéséről is.

Amiről – ha a Fideszen múlik – semmiképpen sem esik majd szó a kampányban, az a gazdaság, ez ugyanis kevesebb esélyt kínál a kormánypárti kibontakozáshoz, mint amennyi Napóleonnak volt Waterloonál. Most olyan a helyzet, hogy nem is kell náluk többet ígérni: elég, ha az ellenzék mást (pontosabban szinte bármi mást) ajánl, ennél a gazdaságpolitikánál az összes szóba jöhető alternatíva hitelesebb. Jó eséllyel tehát nem a jövőképek, hanem a múltak fognak versenyezni: Horthy vagy Kádár, kommunizmus vagy „konszolidáció” – stratégiai kampánycél, hogy ezek a fogások legyenek az étlapon.

Hosszú és durva választási kampányra kell felkészülni, olyanra, amilyen még nem volt Magyarországon. Hasonló is csak egyszer: 2002-ben, az (akkoriban még létező) első és második forduló között. Akkor a Fidesznek a buktát az utolsó pillanatban majdnem sikerült tortává változtatnia.