Pár évtizednyi tüntetési tapasztalat után eljön az idő, amikor az ember lelke már ellenáll a lelkesedésnek, kiábránduláshoz szokott szemmel néz körül, nem fog már tüzet a tekintete. Sok-sok ilyen realista arcot viselő, tapasztalt tüntetőt láttam magam körül kedden, akiket a köztársasághoz hű polgárok kötelességtudata mozdított ki az utcára, nem a közéleti orgazmus reménye. Sokszor jött már a mi kutyáinkra dér, sokszor vonultak már korábbi tüntetőtársaink ellenünk tüntetni, vagy mi őellenük.

Akit az idő már elrontott vagy megnevelt, nem tudja kikapcsolni magában a kritikai reflexiót. Miközben a szónokok lelkesíteni igyekeznek őt, a savanyú kritikus folyvást dörmög a fejében: ez nincs egészen így..., ez csak akkor igaz, ha... attól függ, mit értünk az alatt, hogy...

A polgári kötelességtudat fontosabb, mint a közéleti orgazmus. Tényleg azon múlik a köztársaság és a gyerekeink jövője, hogy felismerjük-e a pillanatot, amikor túl kell lépni azon, ami elválaszt. Tudjuk. De azt is tudjuk, hogy ezek a pillanatok elmúlnak. Ami elválaszt, megmarad. Keresztüllátunk a pillanaton a jövőbe, amikor ismét el leszünk választva. Egyik részünk keserűen és csalódottan néz majd a másik részünkre, hogy mit tesz a köztársasággal,melyet együtt mentettünk meg. Másik részünk visszanéz rá keserűen: miért gátolsz abban, amiért a köztársaságot érdemes volt megmenteni?

Becsapottnak érzi majd magát mindenki. Azzal a széles összefogással, amellyel van esély az Orbán-kormány leváltására, nincs esély a kormányzásra. Szükségszerű tehát, hogy legyen belőlünk egy rész, mely a leváltáshoz fölhasználtatik, a kormányzásban pedig mellőztetik. Ezt a részt elfogja majd a kísértés: nem kellene-e a katasztrofális neoliberális/populista/ stb. kormányzás ellen mindenkinek összefognia? Nem kellene-e túllépni a múlton, mely elválaszt minket? Ha ugyanazon kormánypolitika ellen tüntetünk, érdemes-e dogmatikusan ragaszkodni ahhoz, hogy ne tüntessünk együtt a Fidesszel?

Ne hallgass a szívedre – tagadja a kedves, régi, fiatal Fidesz 1990-es szlogenjét a fejemben a savanyú kritikus, amikor Tamás Gáspár Miklós a szívemből beszél. A szegények sorsa iránti elkötelezettségről. Olyan elokvenciával, ahogy rajta kívül kevesen képesek. Róla tudom, hogy őszintén beszél, s nála nagyobb tudású, okosabb és tisztább kezű politikust nem ismerek az elmúlt évtizedekből. TGM is tudja, hogy vannak régi liberális társai között olyanok, akiknek a szegények sorsa iránti elkötelezettségében nem kételkedhet. Az utóbbiak szerint működőképes liberális kapitalizmus nélkül nincs, TGM szerint a liberális kapitalizmus legyűrése nélkül nincs távlatos szegénységellenes politika. Tehát még azonos ügyben elkötelezett, egymás személyes hitelében nem kételkedő, egymáshoz közel álló emberek is a közös ügy ellenségeinek fogják tekinteni egymást – legalábbis „objektíve”.

A Milla 12 pontja közül az utolsó: „Az EU alapértékei melletti határozott kiállást!” Az EU alapértékei, normái, joganyaga a liberális kapitalizmus rendjét feltételezik. Aki nem ilyet akar, nem állhat ki mellette. Sokan nem akarnak ilyet, miközben tudják, hogy az unió piacán és pénztárcáján kívül nálunk nincs élet. Nélkülük nem lehet leváltani Orbán Viktort. Velük nem lehet véget vetni a „pávatáncnak”. Akik megtapsolták TGM-et, aki a „megszorító diktátumok” engedelmes végrehajtását vetette Orbán szemére, majd megtapsolták Bajnai Gordont is a Milla 12 pontjával együtt – már ma is pávatáncot járnak.

Aki tudja, hogy csalódni fog, nem fog csalódni – csak ezzel biztathatom a kedves olvasót.