Népszerű lett a szabadságharc itt Európában, vívják is minden fronton, egyelőre főként szavakban (még jó). Azért ne higgyük, hogy a szó veszélytelen fegyver, hatása talán nem annyira azonnali, mint a nehéztüzérségé, de jó mélyen befészkeli magát az emberek lelkébe. Egymásnak ugraszthat szomszédokat és barátokat, békében élő nemzeteket. Elég egy hangzatos és kellően egyszerű érv, amit sulykolnak a politikusok: a katalánok körében máris futótűzként terjed, hogy ők Spanyolország kizsákmányoltjai, praktikusan ők tartják el az országot, miközben nekik már alig jut betevő falat.

Túlzottnak tartják a szolidaritást, amely szerintük az elmúlt harminc évben 30 milliárd eurót szivattyúzott ki Katalóniából, de azt már senki sem teszi hozzá, hogy Spanyolország (és persze ezen belül Katalónia) ennél nagyságrendekkel nagyobb összegeket kapott a strukturális és kohéziós alapokból, kvázi az európai szolidaritás részeként. Na ja, az akkor természetes gesztus volt a „gazdag északiak” részéről.

Most más idők járnak: a válság évek óta húzódik, rögzül a kilátástalanság, az európai (és az országokon belüli) szolidaritás múlóban. Csúnya játszmák indulhatnak, felhasználva az egyre kétségbeesettebb, dühből szavazó választók indulatait. A katalán kormányfő a szeparatizmus felpiszkálásával elérte, hogy a tüntetők nem ellene vonulnak az utcára.

Egy frappáns spanyol karikatúra szerint egy katalán zászló mögé bújt a feldühödött tömeg elől, amely most, hogy megkapta az új ellenségképet, ugyanolyan elánnal masíroz a madridi központi kormány ellen, mint korábban ellene, amikor bejelentette a közszférát érintő megszorításokat. A spanyoloknak kapóra jött az ellenségeskedés: öntudatos nemzetként úgy vélik, hogy az ország és az állam egységét különösen a nehéz időkben kell védeni, és többé-kevésbé máris hazaárulónak kiáltották ki a katalánokat.

Már azt is megpendítette valaki, hogy ha a katalánok kiírják a népszavazást, akkor a spanyol alkotmány védelmére Madrid akár Barcelonába küldheti a hadsereget, mire a katalán rendőrség jelezte: honfitársai védelmére kel. Egy békés, bársonyos cseh–szlovák válás momentán nem tűnik valószínűnek. Nem az a fő kérdés, hogy joguk van-e a kisebbségeknek az önrendelkezéshez, hanem az, hogy milyen játszmákba viszik bele önérdekből a politikai vezetők a társadalmat? Skócia esetében London nagyvonalúan rábólintott a referendumra, mert tudja, hogy a skót társadalom többsége nem támogatná az önállóságot.

Itt nem nagy a politikai kockázat. A katalánok esetében jóval nagyobb: a lakosság a válság közepette minden eddiginél inkább vevő az egyszerű megoldásokra. Ez így hangzik: egyedül minden könnyebb lesz, mindenki jobban fog élni. Tényleg így lesz? Senki sem tudja megmondani, nincsenek számítások, előrejelzések. Ráadásul a katalánok, a baszkok, miképp a flamandok és a skótok is, úgy képzelik, hogy kiszakadnak az anyaországból, de bennmaradnak az Európai Unióban – e nélkül végképp nem lenne jövőjük. Ám hozzájárulna-e Katalónia uniós tagságához egy „csonka” Spanyolország? Aligha.

Katalán függetlenségpárti tüntetők Barcelonában 2012 szeptemberében