Egyesek most azt hihetik, hogy valami frenetikus újdonságot fedezett föl, de ha a Google-ba beütjük a „globalizáció vége” kifejezést, rögtön találunk egy 2007-es Spiegel-cikket, amely Hillary Clintonnak tulajdonít hasonló elképzeléseket. Az Amazonon pedig egy egész könyvet, amely a jelenlegi válságot hasonlítja össze a múlt századi nagy depresszióval.

Orbán tehát nincs egyedül félelmeivel, ám egy ország vezetőjeként csak ő teszi tétjeit a nemzetközi rendszer gyors összeomlására. Mindenki más a túlélésére, de legalábbis az ellenőrzött átalakítására. Orbán úgy csinál, mint a viccbeli parasztbácsi, aki először járva az állatkertben hosszasan szemléli a zsiráfot, majd felcsóválva kijelenti, hogy ilyen állat pedig nincs. Vagy mint az intellektuálisan briliáns Francis Fukuyama, aki az 1990-es évek változásai nyomán a történelem végéről írt, hogy azután ne győzzön bocsánatot kérni a baklövésért.

Egy még soha nem látott – vagy annak tűnő – jelenség, netán egy korszak vége még nem ok drámai, sőt végleges konzekvenciák levonására. Nem biztos, hogy Zhu Enlai (Csou En-laj) kínai miniszterelnöknek van igaza, aki a legenda szerint csaknem kétszáz évvel a francia forradalom után is túl korainak minősítette a következtetéseket. Lehet, hogy már most is foglalkoznunk kell a tanulságokkal, az viszont biztos, hogy Észak-Amerika és Európa pénzügyi válságából nem következik a globalizáció vége. Vagy ha igen, akkor Ázsiában erről még nem hallottak.

A hét végén egy bangkoki konferenciát ültem végig, ahol kínai, indiai, japán, koreai, szingapúri, thaiföldi és persze európai pénzügyi-gazdasági szakértők, illetve lapszerkesztők cseréltek eszmét a helyzetről. Bár a brit Chatham House konferenciaszabályai miatt nem írhatom le, hogy ki mit mondott, de mindenki abból indult ki: a globalizáció tartós adottság, s a jövőben az lesz sikeres, aki alkalmazkodni tud hozzá. Thaiföldön napi tíz dollár – 2300 forint – jövedelem körül kezdődik a középosztály, a gyerekek azért tanulnak, hogy majd legyen állásuk, és ide tartozhassanak. Amíg ez így van, a tömegtermelés aligha tér vissza a fejlettebb régiókba: Amerikában, de még Martfűn se fognak Levi’s farmert varrni, és még örülhetünk, ha az autógyárak itt maradnak.

Ha Orbán azt hiszi, hogy a thai típusú „munkaalapú társadalom” Magyarországon is megvalósítható, akkor Fukuyamáéhoz mérhető tévedésben van: a magyarok nem buddhisták, és ő nem király. Mint egy koreai gazdaságkutató Bangkokban kifejtette, Ázsiának a gyors fejlődés miatt új stratégiára, integrációra és egyfajta regionális valutaalapra lesz szüksége. Egy Pekingből érkezett résztvevő szerint nem kétséges, hogy az amerikai dominancia évtizedei után multipoláris világ felé tartunk, a kérdés csak az, hogy jó vagy rossz verziót választunk. Nagyon úgy tűnik, hogy Orbán a maga részéről már eldöntötte – még mielőtt tudná, melyik melyik.