De főképp azt, akinek eszébe jutott a döntőt újra leadni. Nemcsak azért, mert a Csongorádi kisbíró unokája... című szerzemény meg a többi már akkor emberiség elleni cselekménynek minősült, hanem mert ennyire még soha nem vágták egy egész korosztály képébe, hogy na, ezek voltatok ti, a hatvannyolcas nemzedék, a ti híres és életre szóló, állítólag az egész társadalmat felforgató generációs élményetekkel.

Ehhez képest ma itt áll az új ifjúság, s az ember azt gondolja, ők már mások, velük már nem fog menni a régi fesztivál. Aki például csak egyetlen adást is látott már a két kereskedelmi csatorna úgynevezett tehetségkutató műsorából, az igazán megnyugodhat: ennyi tehetséges fiatal ritkán jön össze a színpadon. Ezt onnét tudni, hogy egy-egy produkció után mást se hallani a zsűritől, mint hogy az illető mennyire tehetséges, sőt zseniális, fenomenális, frenetikus, magával ragadó, de annyira, hogy minden zsűritag belé van szeretve; ennyi fantasztikus fenomenalitás a maga zseniális frenetikusságával már szinte zavaró körülmény.

Hanem az itt az érdekes, hogy mit csinál korunk fiatal zsenije, amikor közlik vele, hogy zseniális? Sírni kezd. Sőt zokogni. Elébb csak pityereg, aztán már ömlik a könny a szeméből, arcára kiül a világfájdalom, majd hirtelen teljes depresszióba zuhan, ha ugyan a földre nem veti magát. Lehet erre mondani, hogy ez a nyugati tévékben is így van, azzal a különbséggel, hogy azokban a vesztes kezd el sírni és hisztériázni; az se teljesen normális, de érthető.

A magyar zseniről viszont onnét tudni, hogy továbbjutott, hogy a vállát rázza a búbánat, hüppög és szorong, és nem akar tovább élni, az ember nem is attól fél, hogy mindjárt ott pusztul el a színpadon, hanem hogy tényleg befut egyszer, s a feltörekvő, ifjú nemzedékeknek ő lesz a példaképe, az ikon, a tökös magyar gyerek; ők fogják majd felvirágoztatni a hazát, s kardot rántani a zsarnokság ellen.

Ez még hatvannyolcnál is rosszabb. Azon a fesztiválon legalább világszínvonalú magabiztosság volt, fölényes mosoly az arcokon, és semmi szégyenérzet, lelkifurdalás azért a sok rémségért, amit előadtak. Épp ellenkezőleg. Az akkoriak ma hetven- meg nyolcvanévesek, és úgy emlékeznek, hogy barátom, mekkora nagy számok mentek azon a fesztiválon, s mekkorát domborítottunk, azok voltak ám a nagy idők, sőt színvonalas idők, a közönség a lábunk előtt hevert, s a világ is ezt tette volna, ha nem olyanok az idők, ha hagynak bennünket kibontakozni.

Gyerekek, mondanám a maiaknak, egy szavunkat se higgyétek, miként a mai zsürorokét se, szemfényvesztés az egész, csak magatokat csapjátok be. Ámbár a csoda tudja. Az egyik versenyző, aki az apja emlékének köszönhetően kizárólag műsorpolitikai okokból jut tovább hétről hétre, a legutóbbi szereplése után mintegy fenyegetőleg azt nyilatkozta az újságnak: „Ha még egyszer hibázok, feladom az egészet.” Azóta az egész stáb térden állva könyörög neki, hogy jaj, nem baj, ha rossz a produkció, csak abba ne hagyja; ahogy elnézem, garantáltan ő a jövő embere, túl nagy befektetés igazán nem kell hozzá.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa