„Emberek fognak meghalni elvben kezelhető betegségekben”, mert életmentő gyógyszerek sem férnek be a drasztikusan lefogyasztott gyógyszerkasszába. Jövőre már csak feleannyi lesz a gyógyszerekre költhető közpénz, mint az Orbán-kormány hivatalba lépése előtt volt. Ezt olvashatta a kedves olvasó a címlapunkon nemrég. És azóta is mennyi mindent olvashatott még. Danó Anna napról napra szállítja a híreket arról, hogy miként tapossa, szorítja ki a kormány az egészségügyből az életünk hosszát és minőségét meghatározó kapacitásokat.

Nyilvánvaló, hogy ilyen halálos döntésekre a közélet szereplőinek muszáj drámaian reagálni. De egyáltalán nem mindegy, hogyan dramatizálnak. Azért nem mindegy, mert olyan kormány nem lesz, mely a halálos döntéseket el tudja kerülni. Aki ezt ígéri, hazudik. 

Hogy az egészségügy dolgozói és intézményei mindannyiunk életéért mindent megtegyenek, arra régóta nincsen pénz, nincs sehol a világon, és egyre kevésbé lesz. Mind szélesebb a szakadék aközött, amit az orvostudomány már tud, s amit egy társadalom finanszírozni képes. Az orvostudomány egyre többre képes, de egyre több pénzért. Nincs államzseb és nincs magánzseb, mely ezzel a fejlődéssel lépést tarthatna.

Egyre szélesebb körben kell egyre több, egyre bonyolultabb és nehezebb döntéseket hozni életről és halálról, jobb és rosszabb életminőségről. Lehet ezeket a döntési kényszereket sunyi és álszent módon eltagadni, elfedni, ráhagyni indirekt mechanizmusokra, informális kapcsolatokra, ad hoc intézkedésekre, véletlenre, korrupcióra. Mint eddig. És lehet őket nyílttá tenni, nyilvános normákkal és szempontokkal szabályozni. Ami sokkal igazságosabb, hatékonyabb, sok és jobb minőségű életet lehet vele nyerni. Csak épp ezerszer nehezebb megcsinálni, elfogadtatni, „kommunikálni”.

Aki mégis erre van eltökélve, az képviseli az igazi alternatíváját annak, amit a mostani kormány művel. És az követheti legkevésbé a drámai helyzethez illő drámai bírálat legegyszerűbb és leghatásosabb módját. Mert nincs annál egyszerűbb és hatásosabb, mint annyit mondani, hogy emberek pusztulnak bele a kormány intézkedéseibe, ím, itt vannak a kormány halálos áldozatai! Csakhogy ez a szöveg legvégső soron a lehetetlenre való kötelezettségvállalást jelent. Azt implikálja, hogy lehet kormány, melynek nem lesznek „halálos áldozatai”. Melynek regnálása alatt például nem fordulhat elő, hogy nem fogadnak be a gyógyszerkasszába életmentő gyógyszereket, nem mentenek meg elvben megmenthető életeket. Sajnos nem lehet ilyen kormány.

A távlatos és becsületes dramatizálásnak más a szólama. Körülbelül ez: amikor abban a szörnyű morális helyzetben vagyunk, s egyre inkább leszünk, hogy az „elvben” megmenthető, meghosszabbítható, megjavítható életeknek csak egy részét tudjuk a gyakorlatban is megnyerni, minden döntésnek, ami ezt a részt csökkenti, halálos súlya van. Minden fillérnek, ami méltatlanabb célra költődik el, ami rossz hatékonysággal megy el, ami elpazarlódik.

És ilyen halálos súlyú fillérekből sok százmilliárdnyit tudunk a kormánynak fölróni.