A Kun István tollából származó, a Népszabadság Online-ban 09. 24-én megjelent, A mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló törvényjavaslattal foglalkozó cikkről a tömör jellemzés a következő lehet: kevés tényszerűség és a valóság keverve rengeteg csúsztatással, valamint a dolgok egyoldalú bemutatása. Kun István publicisztikai technikája inkorrekt alapokon nyugszik. Gyakorlatilag minden állítását olyan formában adja elő, hogy a valósághoz többé-kevésbé kötődő dologból önkényesen von le olyan következtetéseket, amelyek a tényekből nem következnek, és pusztán a kormány agrárpolitikájának a megalapozatlan, rosszindulatú lejáratását szolgálják. Például kifogásolja, hogy a szövetkezeti földek kiadása és az állami gazdaságok gazdasági társasággá történő átalakítása során olyanok is földtulajdonhoz jutottak, akik nem vittek be földet a szövetkezetbe, illetve korábban nem volt közük a mezőgazdasághoz. Ugyanígy jutott földhöz az állami gazdasági alkalmazottak eredetileg földtulajdon nélküli köre is. Miért? A nagyjából egyholdnyi juttatott területtel pótolták az addig háztáji gazdaságként birtokolt földeket, az alkalmazottak esetében pedig az alanyi jogon járó ún. illetményföldeket. Az akkori törvények méltányolták a szerzett jogokat, amit némi pátosszal akár európai megoldásnak is nevezhetnénk. Mindenesetre sok családnak nyújtott ez az eljárás biztos támpontot az átalakulások sodrában. (Más kérdés, hogy a szövetkezeti földalap képzése révén csökkent a kárpótlási célra kiadható földterület.) A szerző rosszhiszeműségét mutatják azok a szcenáriók, amelyek minden bizonyítottság híján vannak. (Például, hogy mit tesz majd a következő Orbán-kormány a még érvényben lévő földbérleti szerződésekkel.)

Kun István a cikkben többször is ellentmondásokba keveredik. Például akkor, amikor a földért folyó harcról ír, és annak kimeneteleként a társas gazdaságok földszerzési lehetőségei korlátozásának jogtalanságát vizionálja, majd a parlagon fekvő földek jellemezte magyar vidék jövőképét festi le az olvasó számára.

A szerző által bírált törvényjavaslat kulcseleme a földértékesítéskor és a bérleti viszony létesítésekor kulcsszerepet betöltő engedélyezési rendszer. Ezt „célzott és sunyi hátterű szabályozás”-ként aposztrofálja. Teszi ezt az engedélyezési rendszerre vonatkozó eljárási rend megalkotása előtt. Ilyen rendszer működik nagy hatásfokkal Ausztriában. Elsősorban ennek következtében nyugati szomszédunknak az uniós csatlakozáskor nem volt szüksége a földmoratóriumra.

A szerző írásának középpontjában – miként más, hozzá hasonlóan posztmarxista alapon álló agrárközgazdászoknak is – a kisüzem, nagyüzem ellentétpár kihegyezése áll. Kiemelve egyfelől a társas (nagy) gazdaságoknak a kisebb – elsősorban családi – gazdaságokkal szembeni, általa vélt hatékonysági előnyeit, másrészt pedig előbbiekkel kapcsolatosan a jobboldali kormányok által folyamatosan érő hátrányos megkülönböztetéseket.

A hatékonyság értékelése céljából több mutatót is figyelembe vehetünk. A költséghatékonyság tekintetében az EU-27-ek összességében jobban állnak, mint mi. (Magyarországon 91 eurócent ráfordításból állítanak elő 1 euró termelési értéket, a teljes tagállami körre vonatkozóan ez az érték 77 eurócent.) Az uniós agrárközgazdászok által egy ország mezőgazdaságának eredményessége szempontjából leginkább figyelembe vett nettó hozzáadott érték mutatója az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) 2009. évre vonatkozó adatai szerint például a döntő mértékben családi gazdaságokra alapozott osztrák mezőgazdaság esetében 2,5-szerese a mi értékünknek.

A cikkíró tudatosan fest hamis képet a családi gazdaságok támogatásáról. Több év vonatkozásában a társas gazdaságok – egy hektárra vetítve – nálunk másfélszer annyi támogatáshoz jutottak, mint az árutermelést folytató egyéni/családi gazdaságok.

Az Új Magyarország vidékfejlesztési program 2010. őszi, félidei értékelésekor vált nyilvánvalóvá, hogy az I-es, versenyképességi tengelyhez kapcsolódó uniós fejlesztési célú pénzek több mint 60 százaléka a pályázatot nyertek felső 5 százalékához jutott, illetve az ő számukra juttatta az előző balliberális kormány. Mind a nagygazdasági körbe tartoznak. Ennek az uniós programnak a keretében pályázati pénzekhez jutott társas gazdaságok mindegyike – a vidékfejlesztés alapfilozófiájával ellentétesen – nemhogy nem növelte, hanem csökkentette a foglalkoztatottak számát.

Az írás nincs híján a tudománytalanságnak sem. Kun István az őstermelőt adójogi kategória helyett termelési módnak nevezi. (Holott ez utóbbi a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondásos egységét fejezi ki.)

Olvashatunk a cikkben a szövetkezeti vagyonnevesítésről, annak kapcsán a társas gazdaságok „szétveréséről” is. De kik is szedték szét a nagygazdaságokat? A mezőgazdasági termelőszövetkezeteket elsősorban a menedzsment. A szövetkezeti vagyonnevesítés szabályait ők dolgozták ki és szavaztatták meg a tagsággal. Az addigi közös – termőföldön kívüli – vagyon általuk történő megkaparintásának általános formája (kiindulópontja) a vagyon alulértékelése volt. Ennek következtében a működő tőke meghatározó részét képező befektetett eszközök szinte kizárólagos tulajdonosaivá váltak. Megfelelő mennyiségű és minőségű termelőeszköz híján az új földtulajdonosok vagy csak alacsony színvonalon történő termelésbe tudtak kezdeni, vagy pedig még abba sem, és földjeiket a menedzsment által létrehozott kft.-knek, rt.-knek adták bérbe. A „rendszerváltáskor” meglévő 123 állami gazdaság túlnyomó hányadát a Horn-kormány alatt magánosították decentralizációs privatizáció keretében a helyzetben lévő kör részére. És az állami földeket is ők bérelték.

Tévesek a szerző közepes birtokméretű gazdaságok lehetséges termelési szerkezetével kapcsolatos állításai is. Tőlünk nyugatra a hagyományos szántóföldi kultúrák termesztése során a nálunk sokkal kisebb birtok- (és parcella) méretű gazdaságok a legtöbb esetben magasabb hozamokat érnek el, mint a mi nagyságrenddel nagyobb társas gazdaságaink.

És végezetül szóljunk az Országgyűlés számára benyújtott törvényjavaslatnak Kun István által vélhetőleg ismerethiányokra visszavezethetően oly hevesen bírált engedélyezési rendszeréről. E jogintézménynek a részletekig menő kialakítására csak A mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló törvényjavaslat elfogadása után kerülhet sor. Az engedélyezési rendszer számos eleme azonban már megismerhető. A törvényjavaslatban ugyanis felsorolásszerűen meghatározásra kerültek azok az esetek, amikor a tulajdonszerzés nem hagyható jóvá. Az engedélyező hatóság a jóváhagyás kérdésében esetenként mérlegelhet, azonban ez is csak szigorúan a törvényben meghatározott keretek között történhet. Már most is leszögezhetjük, hogy az engedélyezés a mező- és erdőgazdasági hasznosítású földek bérbeadásával vagy elidegenítésével kapcsolatos valamennyi jogi aktus szűrőjeként fog működni, mégpedig átláthatóan. A rendszer működtetésével elérni kívánt legfőbb cél a valóban mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozóknak, közöttük az ún. földműveseknek, az írás által „parasztoknak” nevezett körnek a helyzetbe hozása. És ez az elv a családi gazdaságok mellett egyaránt érvényre kell hogy jusson a társas gazdaságok tekintetében is.

A szerző politikai főtanácsadó

 

Nehezen csillapítható kétségeim vannak aziránt, hogy dr. Alvincz József elolvasta-e az általa bírált cikkemet, különben nem tévedne a megjelenés időpontjában, mert nem szeptember 24-én jelent meg a lap online kiadásában, hanem szeptember 8-án a nyomtatott és másnap az online kiadásban. És ha olvasta volna, akkor nem írna olyat, hogy én az őstermelést termelési módnak tartanám, hiszen éppen azt írtam, hogy adókerülési egérút. Azt a szót, hogy parasztok, sosem használtam gazdálkodókra, e szövegben sem. Kétségtelen viszont, hogy az uniós pályázatok túlnyomó többsége nem őstermelőknél és családi gazdálkodóknál landolt, hanem erős gazdaságoknál. Miért? Mert amazoknál nem találtatott se elképzelés, se a szükséges saját erő, se elszántság a fejlesztésre.

A másik az engedélyezés módja. Amit a minisztérium ma suba alatt művel az állami földek bérletbe adásával – és amit részletesen tárgyal volt államtitkára –, azt akarja a törvénybe iktatott engedélyezési eljárással fokozott mértékben jogossá tenni. Nem az ma sem, és nem lesz az soha.

Amúgy az elemzésben írott minden állításomat fenntartom.

Kun István